Képzelj el egy világot, ahol nem léteznek azok a fogalmak ‒ így azok a szavak sem ‒, mint például: selfie, hashtag, trauma blokkolás vagy közösségi média. Léteznek viszont olyan szavak, mint rock n’ roll, acid, foci, rave, attitűd és northern soul. A fenti a játékban az a jó, hogy ez a világ létezett, és nem is olyan régen: mindössze pár évtizede, mégpedig az egész Föld nevű bolygón, így az Egyesült Királyságban, Manchesterben is. A világ egyik legnagyobb bandájának, az Oasisnek a története pedig pont ebből a világból indul. Szederkényi Bella ős-Oasis-rajongó írása a nemrég megjelent Live Forever ‒ az Oasis felemelkedése, bukása és feltámadása című könyvről.

Ezt a ma már varázslatosan elképzelhetetlennek tűnő felállásban játszódó történetet elég nagy szerencsénkre ráadásul az a John Robb meséli el nekünk, aki nem elég, hogy punkzenész, író, újságíró, aktivista, de mindezek mellett ritkán/alig iszik alkoholt. Hogy mi ebben a jó? Nem csak az, hogy az élet sűrűjében (úgy is mint: zenészberkekben) volt végig a nyolcvanas-kilencvenes években (és azóta is), hanem hogy elég sok mindenre emlékszik is belőle. Ezt pedig nem sokan mondhatják el magukról az akkori zenészek közül. Az Oasis tagok például bevallottan nem.

A Live Forever ‒ az Oasis felemelkedése, bukása és feltámadása címűkötetbenez a legjobb: nagyon aprólékosan, részletekbe menően megtudunk mindent. Kezdve a gyökerektől, a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Manchester külvárosának írek lakta Burnage kerületétől, ahol a Gallagher-fivérek szülei letelepedtek és a fiúk felnőttek; arról, hogy hogyan alakult ki és élte a virágkorát a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a mindössze pár évig tartó Madchester korszak, amely mély benyomást tett a korai Oasis tagjaira; vagy arról hogy hogyan tündököltek és tűntek el olyan együttesek a korabeli, iszonyatosan izgalmas és pezsgő manchesteri zenei színtéren, mint a Joy Division vagy a Stone Roses. Hogyan alakultak ki olyan kultikus zenei klubok, mint a manchesteri Hacienda, vagy az International, amelyek a különleges vízióval rendelkező tulajoknak köszönhetően olyan kulturális változásokat voltak képesek elindítani, hogy nem csak a brit zenei-, de az összművészeti szcénára is jelentős hatással bírtak és bírnak a mai napig.

A Live forevernek köszönhetően nyomon követhetjük a kilencvenes évek legmeghatározóbb zenei irányzatainak, a grunge-nak és a britpopnak a kialakulását, és elhalványulását, majd a 2000-es évek indie garázsrock hullám felfutását; úgy általánosságban véve pedig az internet hatását (illetve annak a kezdetét) az egész zeneiparra.

Elképesztően izgalmas és mozgalmas évtizedekbe kalauzol minket a Live forever, amiben John Robb nem is az első sorból, hanem a színpad széléről vagy éppen a színpadról szerzett tapasztalatait osztja meg velünk, szóval első kézből szippanthatjuk magunkba (érti, aki érti) az érdekesebbnél érdekesebb backstage sztorikat arról, hogy mi juttat el egy másodgenerációs ír bevándorló fiatalt a reménytelen dél-manchesteri, külvárosi utcáktól a leggazdagabb zenészek és művészek titkos luxusszigetén, Mustique-on rejtőző Mick Jagger-villa privát stúdiójáig ‒ mindössze négy év alatt. John Robb a legutolsó részletekről is tűpontosan mesél, így megtudhatjuk, hogy hány év, mennyi munka, és milyen hihetetlen véletlenek egybeesése kellett ahhoz, hogy az Oasis eljusson oda, ahova való: a toplisták és a lemezeladások élére. Nem mellékesen természetesen azt is megtudhatjuk a könyvből, hogy ennek a szédítő utazásnak milyen árnyoldalai vannak, és siker velejárói hogyan zabálták fel az együttes tagjai közti kapcsolatot, majd végül magát a bandát is.

A sztorik és kalandok özönében feltárulnak előttünk az Oasis demóinak és albumainak előkészületei, a felvételek legapróbb részletei és sztorijai, sőt a kis- és nagylemezborítók megtervezésének és kivitelezésének a kulisszatitkai is, amelyek legalább olyan szórakoztatóak és tanulságosak, mint Liam Gallagher sztorija a zeneiparról és a turnézásról: Liam egy alkalommal Paul McCartney fellépése után megkereste a legendás zenészt a backstage-ben, hogy autogramot kérjen tőle a fia iskolai tanárának. Nem akart sokáig láb alatt lenni, de Paul marasztalta: „Gyere, ne siess már annyira, mindig csak rohansz. Szereted a margaritát?” Liam azt válaszolta: „Persze, szeretem, de ettem mielőtt elindultam otthonról” Mire Paul: „Nem azt, az italt, te balfasz”.

Ez a sztori éppen ugyan pont nincs a könyvben, de van benne jó pár más nagyon szórakoztató történet, méghozzá a kellően száraz és morbid brit humorral elmesélve ‒ nincs mese, aki alámerül a Live foreverben, az tényleg egy pár napos utazást nyer az Egyesült Királyság zenei és kulturális színterének legjobb éveibe, a bulik, próbák és balhék legmélyebb, legfüstösebb és legmókásabb forgatagába.

A Live forever sajátosságát és keserédességét az adja, hogy ‒ amint azt Chris Abbot, a Creation kiadó főnöke megállapította ‒ ők voltak az utolsó zenekar, mely az internet előtti időszakban úgy futott be, hogy szájról szájra terjedt a hírük a rajongók közt, ezért a koncertek igazi élménnyé tudtak válni. Azzá is váltak, aztán az emberek ezt az élményt megőrizték és hiányolták évtizedekig: erre a legjobb bizonyíték a tavalyi live ’25 turné sikere. Ahogyan Noel Gallagher mondja az együttesről szóló Supersonic című dokumentumfilmben: „Az emberek soha, de soha nem fogják elfelejteni azt, hogy milyen érzéseket és élményeket adtál nekik.”

A Live forever érdekessége, hogy leginkább a korai időszakra, a befutás éveire és a két első stúdióalbum körülötti korszakra fókuszál. Az vesse John Robb-ra ezért az első vizelettel teli műanyag söröspoharat követ, aki a Heathen Chemistry vagy a Dig Out Your Soul albumot többször hallgatta meg, mint a Definitely Maybe, vagy a (What’s the story) Morning Glory? című klasszikusokat ‒ na ugye.

A maradék öt stúdióalbum szépen elfér a könyv utolsó negyedében, a live’25 említése pedig mindössze az utolsó oldalra fért fel ‒ de hát azt már mindenki megtapasztalhatta tavaly, aki elég szerencsés volt.

Akinek nem volt szerencséje (vagy türelme) jegyhez jutni a tavalyi turné egyik állomására sem, az izgatottan várhatja a szeptember 11-én érkező dokumentumfilmet, illetve a 2027-re beharangozott további fellépéseket ‒ sőt, egyes brit madárkák már új dalokról is tweetelnek. A rajongók éppen múlt héten szpottolták Liam Gallaghert és John Squire-t (Stone Roses), amint elhagyják a legendás Abbey Road stúdiót ‒ elméletben tehát bármi lehetséges… A konkrétumok kiderüléséig pedig érjük be ezzel a pompás kis könyvvel, amit a jó ritmus- és trendérzékkel rendelkező Jaffa Kiadónak köszönhetően immáron magyarul is a kezünkbe foghatunk, kevesebb, mint 10 hónappal az eredeti, angol nyelvű kiadás megjelenése után.

Így szerencsére itthon is mindenki megtapasztalhatja, hogy a Live forever egy hallatlanul érdekfeszítő, élvezetes és mélyre hatoló pillanatfelvétel arról az egyszeri, megismételhetetlen korszakról amikor ‒ ahogyan azt James Brown, az NME és a Loaded magazin újságírója megjegyezte: „egyszer az életben a világ legsikeresebb zenekara volt egyben a világ legjobb zenekara is”.

Ne keresd a könyvet, itt van.

Ha nem volt elég még az Oasisből, itt van egy beszámoló a tavalyi cardiffi koncertjükről.