Vannak olyan viták az életben, amik örökre lezáratlanok maradnak. Van-e Isten vagy nincsen, tyúk vagy a tojás, Fradi vagy Újpest, Beatles vagy a Stones, Pepsi vagy Coca Cola, jobboldal vagy baloldal. Ilyen globális vita az is, hogy értékelhető-e bármi abból, amit a Metallica az első négy klasszikus thrash metal lemeze után csinált. Az ős-metallicások szerint egyáltalán nem, a kevésbé szűklátókörű, kevésbé konok és kevésbé hajthatatlan zene- és Metallica-rajongók szerint: igen. Na, és akkor már be is szóltam az ős-metallicásoknak. Mint tudjuk: a világ legnagyobb ma is működő heavy metal zenekara, a Metallica M72 nevű világkörüli turnéjával jövőre Budapesten, a Puskás Arénában is fellép, ráadásul kétszer: június 11-én és 13-án, ráadásul két különböző setlisttel és két-két különböző előzenekarral. Ennek kapcsán és ennek örömére kísérletet teszünk itt, a Pop Eye-on arra, hogy kibékítsük a két tábort, és kiegyezzünk egy döntetlenben: abban, hogy a Metallica mindig is jó volt és mindvégig az is maradt – még ha voltak is hullámvölgyeik. Én nagy összegben mernék fogadni arra, hogy nem fog összejönni a kiegyezés, de meglátjuk… Szóval, miután megírtam alább a saját, különbejáratú véleményemet a kérdésről, felkérem Cserna-Szabó András barátomat – aki szerint már a negyedik …And Justice for All című lemezük is szar, és az leginkább a jólkereső ingatlanügynökök thrash metálja –, hogy egy következő cikkben kénye-kedve szerint bassza le a Metallicát.

Én annyira kemény metallicás vagyok, hogy mindjárt az elején bevallom: nem farkasok közt nevelkedtem, nem az anyafarkas hozta nekem a Kill ’Em Allt bakeliten (elnézést: vinylen), nem az anyatejjel szívtam magamba a Ride the Lightningot, és nem szegecses bőrdzsekiben születtem. Első emlékem a Metallicáról áttételes: a 80-as évek közepén a Fradi-táborban ámulattal és tisztelettel vegyes viszolygással néztem a loboncos hajú, farmerdzsekis, Metallica-felvarrós futballhuligánokat minden szerdán és szombaton a lelátón. (Mellettük legtöbben az iron maidenesek voltak, de akadt szép számmal AC/DC, Helloween, Accept, Judas Priest meg Venom felvarrós huligán is. A családban vagy a baráti körömben nem volt körülöttem senki, aki metallicás vagy metálos lett volna; Fradista nagybátyám és unokatesóm, akivel a meccsekre jártunk, akkoriban inkább az AC/DC-vel, Pink Floyddal, Jethro Tull-lal, Uriah Heeppel meg talán Scorpionsszal ismertetett meg, bár ez utóbbin már tizenévesen is csak nevettem, és ezek közül csak az AC/DC meg a Pink Floyd kísért tovább az életemben, illetve kísér ma is.

Teltek-múltak az évek, Dzurják Csöpi hátáról folyamatosan potyogtak be a gólok az ellenfél kapujába, Bánki Dodó kirúgta a labdát a stadionból, Zsiborás Gabi kivédte az ellenfél szemét, Simon Tibi 2-es meze már kezdett legendásodni, a stadionok körül minden héten háború dúlt, kardlappal kergettek haza a rendőrök, holott ezért én speciel, sok, gyermekével a nyakában rohanó apukával egyetemben semmit nem tettem, aztán jött a rendszerváltás, megjelent Magyarországon az MTV Europe, és nagyjából azzal egyidőben, hogy Nyilasi Tibi lett az edző, és végre újra bajnok lett a Ferencváros, megjelent az MTV-n az Enter Sandman.

Addigra már talán láttam/hallottam itt-ott a One-t meg a Master of Puppets-ot, de – igen, nevessetek csak mindentudó ős-metallicások –, az Enter Sandman hipnotikus riffje, ütemei, lüktetése, visszafojtott dühe, kellemes sötétsége – és akkor még – hipnotikusnak ható klipje volt az, ami berántott a Metallica világába. Aztán 1991. augusztus 22-én először láthattam a zenekart a Népstadionban, ahová addig még csak kettős rangadókra meg válogatott meccsekre jártunk – egy alkalmat leszámítva, amikor 1988 szeptemberében a Human Rights koncerten részese lehetettem a (pop)történelemnek, és megnézhettem a Hobo Blues Band, Youssou N’Dour, Tracy Chapman, Sting, Peter Gabriel és Bruce Springsteen koncertjeit. Örök élmény az is a mai napig. Ahogy a Mosters of Rock is az volt a Mötley Crüe-vel, a Queensryche-kal, a Metallicával és az AC/DC-vel – igaz, a négyből csak ez utóbbi két zenekart láttam, mert már akkor sem tudtam időben odaérni sehova, és bevallom: a Mötley Crüe meg a Queensryche egyáltalán nem érdekelt.

Aki ott volt, tudja, aki nem, annak meg nehéz átadni milyen érzés volt 60 ezer ember előtt a Metallica meg az AC/DC addig nálunk soha nem látott léptékű show-ját látni és hallani. A szavak embere vagyok, és általában meg is találom őket, de ezt nehéz visszaadni. Lassan 35 év távlatából leginkább álomszerűnek tűnik az élmény meg egy örök életérzésnek. 19 évesen, a rendszerváltás után 60 ezer hosszú hajú, főként a társadalom pereméről a Népstadionba érkező, önkéntes és nem önkéntes száműzetésben élő metálos arccal együtt tombolni, hullámzani, morajlani, headbangelni, széles vigyorral léggitározni tényleg maga volt a szabadság. Lehengerlő, felszabadító, már-már ősi – primal – élmény volt a Metallicát látni, utánuk meg az AC/DC… hát, az meg már szinte túlzás volt. Szétrobbant a fejem a látványtól és a hangzástól, illetve hangerőtől. Ha lehetne már végre időutazni, oda bármelyik csütörtök este visszamennék. De akár hétfő hajnalban is.

A budapesti Monsters of Rocknál csak egy lehetett nagyobb, felszabadítóbb, grandiózusabb, felfoghatatlanabb élmény: a moszkvai. Csak ha meghallom a The Ecstasy of Gold nyitányt, és meglátom az első képeket, máris bőgök. Akármennyire is brutális, kizökkent és felfoghatatlanul erőszakos ez a világ, ha ilyeneket megélhetünk, örülök neki, hogy most élhetek a Földön:

Azóta kábé 10-15-ször láttam a Metallicát élőben, és egyszer sem csalódtam bennük. Főként azért nem, mert a Metallica úgy megy neki egy koncertnek, mint egy olimpiai bajnok úszó, és akkor is a legtöbbet hozza ki magából, ha épp nem ő ér a célba elsőként. Mi van akkor, ha Hetfield néha rosszul száll be? Vagy mi van akkor, ha Lars Ulrich néha össze-vissza csörömpöl? Semmi. 44 éve állnak színpadon, 44 éve a világ bármelyik pontján bárkit kirángatnak két órára a hétköznapjaiból, és két órára feledtetnek vele minden szarságot, amivel az élet olykor megkínál minket.

A Black Album és az ős-metallicások által vehemensen gyűlölt Load megjelenése (ami természetesen egyik kedvenc lemezem tőlük) között retrospektíve „feldolgoztam” az első négy lemezüket, és ha talán nem is azzal a tinédzserkori, zsigeri áhítattal, lelkesedéssel és törzsi rajongással, mint ős-metallicás – igen, barátiam – tudják a régi, nagy klasszikusokat hallgatni és átélni (már ha még járnak egyáltalán Metallica- koncertre), de amikor meghallom mondjuk a Seek & Destroyt, a Fight Fire with Fire-t, a For Whom the Bell Tollst, a Creeping Death-t, a The Call of Ktulu-t, a Batteryt, a Damage, Inc.-ed, a Master of Puppetsot, a Blackenedet, az …And Justice for Allt, a One-t, satöbbi, és közben meglátom az általában mellettem álló András barátom arcát (nem a Csernáét, a Lacfiét), amint teljes eksztázisban, vicsorogva üvölti a szövegeket és léggitározik, akkor visszarepülök 19 éves önmagamhoz, és elhiszem, hogy már én is ott voltam 1988. szeptember 11-én az első budapesti Metallica-koncerten az MTK pályán.

Az ős-metallicások már a Black Albumot sem tudták a zenekarnak megbocsátani. „Eladták magukat”; „ez kommersz szar”, „ez MTV rock”, „ez már kurvára nem thrash metal”; „ez már nem is Metallica” – nagyjából így lehet összefoglalni a véleményüket a lemezről meg a zenekarról – de mint tudjuk, véleménye, mint segglyuka, mindenkinek van.

Drága kedves, metallicás barátaim! Tegye fel a kezét, aki szeretne úgy élni, ahogyan azt mások elvárják tőle. Tegye fel a kezét, aki szeretne úgy öltözködni, olyan hajat hordani, olyan zenét hallgatni, amilyet mások megszabnak neki. Na ugye. Miért lett volna jó az a Metallicának, ha azt csinálják életük végéig, amit mások elvárnak tőlük? Miért lett volna jó, ha még hatvanévesen is játsszák a dühös, alkoholista tinédzsert, és végig az első négy lemezt adják ki újra és újra? Szerintem pont az lenne a ciki és végtelenül unalmas. Ehelyett, ahogy nőttek fel, ahogy változott a személyiségük, életük, világlátásuk, stb., inkább kísérleteztek, mentek előre, és olyan zenét játszottak (játszanak), amit ők maguk izgalmasnak találnak, mert csak így tudtak/tudnak ma is maguk számára is relevánsak maradni, és így tudnak izgalommal telve felmenni ötvenezredszerre is a színpadra, és milliókat lázba hozni újra és újra.

Ezzel együtt elismerem, és megértem, hogy mekkora sokk lehetett a Black Album azok számára, akik az első négy lemezen nőttek fel. Kis túlzással: tényleg, mintha nem is ugyanaz a zenekar lenne az, amelyik a Black Album dalait írta és előadta, mondjuk a Seek & Destroyhoz, a Creeping Death-hez vagy a Master of Puppetshoz képest – vagy hát, ha jobban belegondolok: bármelyik korábbi dalukhoz képest. Megértem a csalódást és az értetlenkedést, de továbbra is úgy érzem, hogy egy magára valamit is adó művész nem ragadthat benne a múltjában, és nem játszhatja ugyanazokat a dalokat 30-40-50, illetve most már 60 évesen, mint 20 évesen. Mert nem lenne hiteles. Plusz, minden megváltozott azóta, hogy az első négy lemezüket kiadták: maguk a tagok, a világ, a stúdiótechnika, a zeneipar, és elsősorban az életkoruk. Egész egyszerűen nem lehet elvárni valakitől, hogy ugyanúgy viselkedjen, ugyanolyan „éhes” legyen, és ugyanazt gondolja a világról, mint húszévesen.

Azt is elismerem, hogy érződik a Metallicán, hogy ők maguk is küzdenek ezekkel a kérdésekkel: a St. Anger hangzása ugyan teljesen más volt, mint az összes többi lemezük hangzása előtte és utána, és érződik rajta a kísérletezés vágya, ugyanakkor az is, hogy már ott próbáltak visszatérni thrashes gyökereikhez, aztán a Death Magnetic-en ez még inkább érződik; hogy megpróbálták reprodukálni a korai szerzemények technikai bravúrját, gyorsaságát, összetettségét, váltásait, de hát közben eltelt 25 év a Kill ‘Em All óta. És szerintem ugyanez érződik az utolsó két monstre albumon is.

Hetfield mostanában őszintén beszél arról a belső küzdelemről, feszültségről, amit ez a kérdés főként benne okoz, mert Lars inkább csak menne előre és csak kísérletezgetne újabb és újabb dolgokkal. De Hetfield is azt érzi, amit az ős-metallicások: hogy nem tudják überelni az első négy lemezt. Szerintem azért nem, mert egyrészt képtelenség: nem tudsz hatvanévesen húszéves lenni. Vagy ki tud közületek, közülünk olyan gyorsan futni, mint húszévesen? Ki tud annyit szexelni 50-60 évesen, mint húszévesen? Ki mennyivel dagadtabb most, mint húszévesen volt? Ki ugyanolyan dühös ma, mint húszévesen volt? (Aki még ugyanannyira dühös, forduljon terapeutához.) Másrészt pedig ez a Metallica 22-es csapdája: ha megpróbálod ugyanazt csinálni, mint húszévesen, nevetséges és hiteltelen leszel, ha meg túl akarsz lépni ezen, a régi rajongóid újra és újra kinevetnek. Erről a dilemmáról nemrégiben Hetfield a következőképp nyilatkozott, és előbb angolul idézném, hogy ne vesszen el belőle semmi: „You have to risk sucking if you want to keep moving forward. I’d rather make a record that’s honest than a record that’s fake.” Magyarul: „Benne van a pakliban, hogy szar lesz, amit csinálsz, de ha előre akarsz haladni, ezt a kockázatot be kell vállalni. Én inkább csinálok egy őszinte lemezt, mint egy lemezt, ami kamu.”

És ha már van egy ilyen elvárás is, hogy az idoljaink a példaképeink legyenek, akkor ez a hozzáállás és őszinteség szerintem példaértékű.

Nekem persze könnyű dolgom volt: mivel én alapvetően a rockezene felől jövök, én imádtam a Loadot is ‒ pláne, hogy amikor megjelent, interjút készíthettem Kirk Hammett-tel Prágában. Soha nem felejtem el, mekkora flash volt leülni vele szemben. Rövid fekete hajjal, fekete szemceruzával kihúzott szemmel, feketére festett körmökkel, elegáns szerkóban ült, szivarozott, és amikor beszélt, hegyes szájpiercingje fenyegetően mozgott. Kurvára bírtam, hogy bemutattak mindenkinek, teljes fazon- és hangzásigazításon estek át, és pont úgy néztek ki, ahogy egy 34-35 éves rocksztárnak illik kinéznie. Ha rajtatok múlna, kedves ős-metallicás barátaim, akkor ma James Hetfieldnek tizenhárom hosszú ősz hajszála lenne, és 62 évesen még mindig csak azt ordibálná, hogy „rohanj, bazmeg, mert felkutatunk és elpusztítunk”. Igen kellemetlen lenne.

Erőből, férfias izomból talán erre a lemezre jutott a legtöbb. Mármint a Loadra. De ebből megint vita lesz, tudom.

De bírtam a St. Angert is a maga fura, kísérletező hangzásával, nagyon berántott a Death Magnetic is, és még mindig emésztgetem a Hardwire… to Self-Destructot és a 72 Seasonst is, mely lemez turnéjának egyik koncertjét némileg szürreális módon moziban láttam két megátalkodott Metallica-rajongó barátommal, és nagyon élveztük. Már alig várom, hogy újra a Puskásban, illetve, hát, nekem örökre: a Népstadionban láthassam őket.

És egy végső vallomás: én nagyon szerettem a dupla S&M albumot is, szerintem az is óriási és nagyon tökös húzás volt tőlük. (Meg hát, mint azt azóta látjuk, műfajteremtő is, ami nem biztos, hogy a legszerencsésebb dolog a metál világában, de erről aztán már végképp nem ők tehetnek.) A világ legnagyobb heavy metal zenekaraként egy szimfonikus orkesztra élén San Franciscóban koncertet adni szerintem legalább akkora punk húzás, mint 1977-ben Erzsébet királynő ezüst jubileuma alkalmából azt üvöltözni Londonban, hogy: „God save the queen, the fascist regime!” (Ne feledjük, hogy a Metallica az old school hardcore punkból is jócskán merített.)

Nem szoktam, pontosabban soha nem értelmeztem még a saját cikkeimet azok megírása közben, de remélem, lejött belőle végig a finom irónia, és az, hogy én ezt az „ős-metallicás–nem ős-metallicás szembeállást” egyáltalán nem gondolom komolyan, ahogyan soha senkit nem vernék meg csak azért, mert hisz Istenben vagy nem, mert Pepsit iszik és nem Coca Colát, mert a Beatlest szereti és nem a Stonest, vagy mert Újpest-szurkoló. Annál is inkább, mert van egy csomó Újpest-szurkoló barátom is. Megvan nekik a maguk baja így is. De ezzel együtt remélem, hogy legalább egy embert kirángathattam több évtizedes Metallicához fűződő kognitív disszonanciájából. Ha nem, az se baj, mert most kibontok egy sört, és – a teljesség igénye nélkül, hogy ne legyen túl hosszú – összerakok kedvenc Metallica-számaimból egy playlistet, amihez mindenkinek jó szórakozást kívánok.

Íme:

Igazságot a Metallicának!:)

Jegyek az M72 World Tour budapesti állomásaira, a Népstadionba.