Annak örömére, hogy a Metallica jövőre kétszer is fellép a Puskás Arénában, elkezdtünk egy cikksorozatot a zenekarról, amelyben megpróbáljuk kideríteni az igazságot a Metallicáról. A thrash metal és önmaguk elárulói, vagy a maguk útját járó zenészek? Nagyjából ez a kérdés. Vagyis az, csináltak-e bármi értékelhetőt a negyedik albumuk után. Cserna-Szabó András, ős-metallicás író barátunk szerint egyáltalán nem. Mi most így vasárnap reggel nem lennénk a Metallica helyében.

Nietzsche írja a Jón, rosszon túlban: „Hogy valaki mi, akkor kezd kiderülni, amikor tehetsége hanyatlik – mikor többé már nem mutatja, mit tud.” Hogy a Metallica valójában mi, az a negyedik-ötödik lemeznél, a hanyatlásnál kezdett kiderülni. Metálalapvetés, műfajteremtés, mérföldkő, ércből való, megkarcolhatatlan remekmű. Legalábbis az első három lemez. A thrasht persze nem ők találták fel, de ők keverték (először) tökéletesre. Sok mindenből. Hogy pontosan mikből, az a garázslemezekről pontosan kiderül. Misfitsből, Venomból, Diamond Headből, Motörheadből, Mercyful Fate-ből, Maidenből, Sabbathból, felsorolni is nehéz… Aztán meghalt Cliff, és kiderült, hogy ő volt a motor, a fej, a gerinc, a vezér. Hogy nélküle nincs Metallica. Hogy nélküle elkurvulnak a többiek, hogy nélküle elárulják az eszmét, hogy nélküle képtelenek ellenállni Mammon aranyosan csillogó bálványának. Cliff halála után a csapat gyorsan hátat fordított a thrashnek, és arccal a kassza felé kezdett muzsikálni. Pillanatok alatt elbonjóskásodtak. Nem sorolom a szarabbnál szarabb lemezeket. A szörnyű, hátranyalt frizurákat. Azt sem említem meg, mennyire szánalmas volt, mikor a Death Magnetic-kel sok év vendéglátózás után vissza akartak osonni a thrashbe. Az nem úgy van ám, hogy egész héten reggel fél nyolcra járok öltönybe a bankba melózni, szombat este meg betolom a biztosítótűt a fülembe meg az orromba, és újra punk vagyok. A R’N’R az nem egy tánc, nem egy szerep, a legfontosabb az önazonosság. És Hetfieldék már harmincsok éve nem önazonosak. És sajnos ez minden egyes lemezükön érződik, akkor is, ha macskametált játszanak, és akkor is, ha Ős-Metallica-tribute-bandként thrasht próbálnak imitálni.

(amatőr video)

A múltkor gipszkarton falat húzott nálunk egy huszon-harmincéves kőművesfiú. Mondta, másnap nem tud korán jönni, mert este Iron Maiden-koncertre megy. Majdnem megöleltem! Metálos vagy? Szereted a Maident? – kérdeztem csillogó szemekkel, és már majdnem tesónak hívtam, már majdnem az első két Paul Di’Annós lemezről kezdtem neki mesélni. Nem, válaszolta a fiatal kőműves közönyösen, a haverok vettek néhány drága páholyjegyet, azt mondták, ez valami menő, én még soha nem is hallottam róluk, de ha menő és drága, akkor megyek. A Metallicából is valami ilyesmi lett, jól kereső ingatlanügynökök metálja, divatrock, fémdiszkó, milliárdokat termelő nosztalgiazenekar, H&M- póló, a thrash árulója. Azok, akik most 70 meg 90 ezer forintért vesznek jegyet Metallica-koncertre, azok Modern Talkingot meg Depeche Mode-ot hallgattak akkor, amikor mi hosszú hajjal, Metallica-pólóban jártunk gimibe, és az ikerkazettás magnón bömböltettük a The Four Horsement. Persze mindenki azt csinál a pénzével, amit csak akar, és ha valakinek az a perverziója, hogy azt akarja támogatni, hogy Hetfield, ez a vén műkovboj vegyen még kéttucat oldtimert L.A.-i garázsába, hát tegye. Bár szerintem jobb ebből kimaradni. Már csak a jóízlés és a régi szép idők emléke miatt is. Nem baj, itt van nekünk a Kill ’Em All, a Ride the Lightning és a Master of Puppets, érdemes ezeket a csodálatos albumokat bakelitről hallgatni. És azért ez nem olyan rossz teljesítmény ám! Három örökérvényű, klasszikus, stílusteremtő album egyetlen zenekartól. Kevés ilyen teljesítményt ismerek. És akinek még ez sem elég, az hallgasson Slayert. Uff, beszéltem!

Az előző cikk a Metallicáról.

Jegyek a koncertre.

Cserna-Szabó András legutóbbi kötete: Kolozsvár alatt az ég.

Nyitókép: Tim Saccenti