POP EYE

MAGAZIN

POP EYE
MAGAZIN

2026. április 29, szerda

Mesterkurzus az Akváriumban: Grandmaster Flash tanításai ‒ koncertbeszámoló

Szerző:
2025-10-14

Mostanában a lelkem mélyén gangsta rapper vagyok, úgyhogy október 12-én megtekintettem a műfaj – áttételes – atyaúristenét az Akvárium Klubban, hogy tanuljak a világ legismertebb hip-hop DJ-jétől és úttörőjétől, Grandmaster Flash-től.

Grandmaster Flash in the flesh – fotó: Kessel Kriszta

Grandmaster Flash turnéja a Four Elements of Hip Hop címet viseli. A négy elem, amit a Mester, illetve a történelem meghatározott nekünk, a DJ, az MC, a breaktáncos és a graffiti. Utóbbit csak kivetítőn láthattunk, de a többi egészen rangos formában jelent meg. Mivel a turné apropója a műfaj létrejöttének (kb.) ötvenedik évfordulója, Flash az alapokra koncentrált, azaz a fénykor megidézésére és a tanításra, illetve annak az üzenetnek a szájbarágására, hogy a hip-hop nem egy statikus őskövület és celebrálása leginkább a hátunkon pörögve végezhető el hitelesen és adekvátan. De ki megy el egy 67 éves bronxi DJ-t megnézni Budapesten? A válasz az, hogy bárki lehet titokban a lelke mélyén rapper, aki arra flessel, hogy egyszer előben hallja a The Message című számot.

Mintha a szél hordta volna össze az este díszes és derék társaságát: volt például 32 éves férfi az apjával, aki magából kikelve ordította, hogy Grandmaster Flash miatt pörgött a fején az aluljáróban fiatalkorában. Voltak nők, akiket, ha utcán meglátok, arra tippeltem volna, hogy Zoránt hallgatnak, nem old school hip-hopot. Voltak tinik is, ők vélhetőleg azok, akik szeretik a hip-hopot és beleásták magukat a történetébe. „Az apád lehetne, mint a Palotai, bazmeg” ‒ hangzott el a kezdéskor a hátam mögött, ráadásul a nyakamba fröccsenő nyállal nyomatékosítva. Hátranézni nem mertem, csak előre.

A Nagymester azzal indított, hogy elmondta, hogy anno, amikor zenélni kezdtek, nem volt túl sok high tech eszközük, majd felemelt két lemezt, mondván, hogy így csinálták a zenét. A felmutatott két lemez jelentősége a Flash által kitalált „quick mix theory” vizuális megjelenítése volt, amelynek lényege, hogy a szám legjobb (instrumentális) részét (break) úgy végtelenítette, hogy ugyanazt a lemezt (vagy két különbözőt) játszotta két lemezjátszón, és ha az egyiken véget ért a pár másodperces rész, akkor folytatta a másikról. Ez így leírva nem tűnik túl bonyolultnak, de kivetítőn nézve azért még szemmel lekövetni is nehéz. A végtelenített break szerepe az, hogy a táncosok tudjanak érvényesülni a szám legmenőbb része alatt, mert a fejenpörgéshez nem elég a tinglitangli. Ezt a Flash által szolgáltatott breakekre a közönség sorai között egyből demonstrálta is néhány nagyon ésszerűtlen mozdulatokat végrehajtani képes táncos. Ezután Flash rátért a múltidézésre és a nagybetűs hip-hop-történeti alaptantervre: gyors egymásutánban mixelte az klasszikus old school trackeket és híres és kevésbé híres szerzőktől. A kivetítőn pedig a nyolcvanas évek hip-hop kulturájának képi megjelenítése zajlott olyan sebességgel, hogy a referenciákat csak az lehetett képes lekövetni, aki ebben a műfajban él.

Mindez egy kicsit problémásnak is mutatkozott, mert a közönség nagy része nem ismerte Flash obskúrus bronxi pajtásait a 70-es és 80-as évekből, mégha a számok azért mind ismerősek is voltak. Azért a Public Enemy, a Run-DMC vagy Tupac megkapta a kért karlengetést, de MCA és Grandmaster Jay például nem okozott üdvrivalgást. A másik dolog, ami fejtörést okozott a nagymesternek, az az, hogy ugyan az MC, aki a színpadon segítette, mindent megtett a siker érdekében, a közönség nem értett annyira angolul, hogy kövesse Flash utasításait arra vonatkozóan, hogyan kell egy képzeletbeli ötven évvel ezelőtti utcabulin ereszdelehajamozni. (Egyébként magasba tartott karokkal, aminek következtében ma a cigarettámat is alig bírom megtartani.)

A szerző extázisban

Flash joviálisnak mutatkozott, de egy ponton azért megkérdezte a közönséget, hogy ki beszél angolul, és amikor látta, hogy nem elegen, akkor villámgyorsan alkalmazkodott is a körülményhez és inkább a zenei megoldások mezejére lépett. Mivel egy grandmasterről van szó, a közönség végül megkapta azt, amit egy Mestertől várni lehet: a nagybetűs tanítást arról, hogy mit lehet művelni két bakelittel és egy keverőpulttal: feltehetőleg hasonlót, mint amit ma reggel tapasztaltam. Leégett a lakásban valami elektromos doboz, így hát megtudtam, milyen az égett bakelit szaga, amivel biztosan gyakran szembesül Grandmaster is, amikor villámgyorsan szkreccsel. Ezt csinálta ugyanis, illetve párhuzamosan, ide-odakanyarogva és önmagába, illetve bármi másba mixelve játszott mindenféle dolgokat régi afro beattől kezdve Michael Jacksonon keresztül valami ismerős lánybandáig, aminek azonban nem tudom felidézni a nevét. Így sok olyan számból, ami (szerintem) béna, valami egészen más lett: a hip-hop DNS-e, ami viszont már nagyon vitte a közönséget. Ilyennek kéne lennie egy lakossági diszkónak. És ezek szerint 40-50 éve ilyen is volt, legalábbis a Bronxban.

ui.: Tudjuk, hogy „magyarul” a hip-hopot egybe kell írni, de leszarjuk – PP.

További cikkek a rovatban: