A Low-Life címet viselő nagylemez 1985. május 13-án jelent meg, és egyfelől bebiztosította a zenekar elsővonalas helyét, másfelől pedig lezárta a New Order karrierjének első szakaszát.

Amikor Ian Curtis 1980 májusában meghalt (annak is pár nap múlva lesz a 45. évfordulója), nem sokan fogadtak volna arra, hogy a zenekari társai alig egy évvel később talpra állnak, és új zenekarban folytatják tovább, ráadásul olyanban, mi nemcsak továbbviszi a Joy Division lángját, de abból még nagyobb tüzet is rak. Ám Bernard Sumnernek, Peter Hooknak, Stephen Morrisnak és utóbbi hozzájuk csatlakozó feleségének, a billenytűs Gillian Gilbertnek sikerült.

Amikor 1981 novemberében megjelent a New Order bemutatkozó nagylemeze, a Movement, az még egy átmeneti album volt, ami bőven magán viselte a Joy Division-hatást, de már felvillantott valamit a jövőből is. Aztán 1983-ban jött a nagy fordulat: előbb márciusban megjelent a Blue Monday című, egyből klasszikussá vált, a dark posztpunkot a pillanatnak szóló szintidiszkóval egyesítő szám, majd májusban követte azt a Power, Corruption & Lies album. Erre a lemezre csak kevés maradt meg a Joy Divisionből, ez már 100% New Order volt: szigorú, szikár és monoton szintialap, Peter Hook semmi mással össze nem téveszthető basszusjátéka, sötét posztpunk hangulat és zavarba ejtő alterdiszkó. A New Order megérkezett, de biztossá azt követően vált a helye és a helyzete a popzenében, amikor két évvel később, 1985 májusában megjelent a harmadik nagylemez, a Low-Life. (Ide tartozó apró érdekesség: a zenekar lemezei közül három, a második, a harmadik és az 1993-as Republic is Ian Curtis halálának évfordulója közvetlen közelében jelent meg.)

A Power, Corruption & Lies tehát kijelölte az irányt, megmutatta, mi várható a jövőben a New Ordertől, az volt a belépő erre az új helyre, a Low-Life pedig a magabiztosan felmutatott biztosítéka volt annak, hogy amit az előző lemezen lefektetett a zenekar, azt a jövőben is folytatni fogja, sőt finomítja, árnyalja és gyarapítja majd. A nyolcszámos album középső négy száma képviseli a sötétséget, a zord arcát mutatja a zenekarnak, míg a zárószámok, de még inkább a két nyitó darab viszont a felszabadultat. A New Order bizonyította, hogy a gitárzene meg szintizene nem összeegyeztethetetlen irányok, sőt jól megférnek együtt, táncolni, révülni pedig nem bűn, még akkor sem, ha alteros az ember és az undergroundot tiszteli. Az talán mai füllel is jól hallható, hogy a New Order első korszakának lemezei, pláne ha melléteszünk egy-két számot a fősodor dalai közül, elég előremutató és progresszív hangzást képviseltek. Ezt az oldalát a zenekar a későbbiekben sem engedte el, nem véletlenül nem csináltak sohasem rossz vagy gyenge lemezt.

Az első három albummal a New Order megmutatta mit tud (Ian Curtis nélkül is sokat), majd betonszilárdságú alapokra helyezte a zenéjét és ezzel egy olyan hangzást hozott létre, ami azonnal felismerhetővé tette őket, és ami minden mástól elválasztható, amit koppintani nem lehet, csak leutánozni vagy inspirálódni belőle. Az elmúlt évtizedekben többen is megtették az utóbbit, és a jövőben biztos lesznek még mások is. A Low-Life (és a New Order) az egyetemes popkultúra fontos fejezete, a mainstream és az underground találkozásának ideális eredménye, az élmény, amikor utóbbi sikerrel vette be az előbbit. Időről-időre érdemes a lemezt elővenni, és meghallgatni, minden egyes alkalom egy nagy rácsodálkozás lesz a kreativitás nagyszerűségére.

És akkor most hallgassuk meg a teljes nagylemezt: