Egyszer, még a WAN2 magazinban Steve kollégámmal megpróbáltuk meghatározni, hogy melyik lehet a világ legjobb zenekara? Meglehetősen komplex, kb. 15 elemes, spirálfüzetbe felskiccelt szempontrendszer alapján próbáltuk pontozni a zenekarokat. A nyertes: bár egyikünknek sem volt a kedvence, a Depeche Mode lett.

Ez jó pár évvel ezelőtt volt, de a helyzet annyit nem változott, hogy új zenekarokat lehessen jelölni, ugyanis a világ legjobb zenekarának levésnek egyik előfeltétele, hogy maga a zenekar ne két lemez és turné erejéig létezzen, hiszen, ha szétesik, akkor valamilyen időszakban ugyan lehetnek ők a világ legjobb zenekara (mint mondjuk most a Fonatines DC) de univerzálisan nem.

Az ok, hogy a Depeche Mode egyáltalán ismételten megjelent a horizontomon, az hogy a Netflixen kijött a Depeche Mode: M. című film. Bár szeretem a zenekart, de mindig van más, amit szívesebben hallgatok. De mivel a Mode egészen kiváló koncertzenekar (ez nagyon fontos eleme volt annak, hogy megnyerte az egykori világ legjobb zenekara versenyt olyan kritériumok mellett, hogy nagy a hatásuk más zenészekre, van valódi rajongótáboruk, és van tökéletes lemezük), máris kapcsoltam be a filmet.

A kezdeti sokk az volt, hogy nagyon sok idő eltelt, amióta alaposan megfigyeltem Dave Gahan és Martin Gore arcát. Az idő és a rockandroll alaposan megtépazta őket. A kezdeti sokk, illetve annak akaratlan analizálása, hogy mennyit számíthat egy szívleállás, egy heroinfüggés túladagolással, vagy az évtizedekig tartó alkoholizmus az ember öregedésében (sokat, mert édesapám náluk is egy pár évvel idősebb, de lényegesen fiatalabb benyomást kelt), rácsatlakoztam a látványra.

A film viszont, amint az már az elején kiderül, nem hagyományos koncertfilm akar lenni, hanem a mexikói Fernando Frias kísérlete arra, hogy valamilyen módon a Depeche Mode Mexico City-i három koncertjének során készült felvételekkel illusztrálja a mexikói halál-kultúrát, illetve bizarr módon a rendező saját művészi dekrétumát is. Ha valakit önmagában érdekel Mexikó speciális halál-felfogása a (én ismeretlen okokból kifolyólag irtózom tőle), akkor annak talán nem zavaró az, hogy miközben egy koncertfilmet néz, állandóan megszakítják ezzel az etno-halálprogrammal. Engem zavart. Erőltetettnek érzem azt, hogy annak kapcsán, hogy meghalt Andy Fletcher és a Mode először csinált albumot nélküle Memento Mori címmel, igazolni vélik a művészkedő és kicsit szájbarágós programot Mexikóról, amely országnak azon kívül, hogy szemmel láthatóan sok Depeche Mode rajongó lakója van, köze nincs a zenekarhoz.

Kénytelen vagyok Anton Corbijn 2001-es Depeche Mode koncertfilmjével összehasonlítani a mostani élményt. Amellett, hogy látszik, Corbijn szakértője a rockzenészek fotózásának és filmezésének, én nem bánom Frias vizuális megközelítését: sokszor kicsit homályosan és torzan, illetve majdnem mindig profilból látjuk a szereplőket, de azért látjuk azt is, mi történik a színpadon. Ami a több, mint húsz évvel korábbi filmet a mostanitól megkülönbözteti, hogy az M megpróbálja eladni a Depeche Mode-ot a halál krónikásának. Csakhogy ez a zenekar nem az. Annak a műfajnak megvannak a maga specialistái. A Depeche Mode mindig is a darkos érzelmesség mentén haladt, ami egyértelműen Martin Gore befolyása, de ezt ellensúlyozta a Dave Gahanből áradó szertelen eufória.

A Corbijn film legerősebb képei azok, amelyeken Gahan a közönséget nézi és az arcán látszik, milyen érzés lehet 60 ezer ember előtt játszani, akik azonnal elkezdik lengetni a karjukat, amikor ő jelzést ad. Ki ne akarna rocksztár lenni? Az M.-ben ennek a szertelen áradó boldogságnak nyomát sem látjuk, nyilván stratégiai okokból kifolyólag, mert ellentmondana a film programjának, a halálnak. Így nem látunk semmit a dalok közötti interakcióból a közönséggel, sőt a számok is gondosan úgy lettek összeválogatva a programból hogy a rendező víziójával ne ütközzenek. Kár, mert lényegében előtérbe hozott valamit, ami valószínűleg nagyon-nagyon kevés embert érdekel azok közül, akik meg fogják nézni a filmet, ők ugyanis a zenekar rajongói.

Amit viszont megtudhatunk a zenekarról, hogy a megboldogult Fletcher nem kell a Depeche Mode zenéjéhez. A Mode egy állandó dobossal és billentyűssel turnézik és minden tökéletesen a helyén van. Ami miatt a feeling más,, hogy Gahan, bár ugyanolyan energikus, mint korábban, a mozgása is abszolút megmaradt jellegzetesen ugyanannak, amilyen volt, a kezével csinált valamit: úgy tartja, mint Klaus Kinski Werner Herzog Nosferatujában; ráadásul a színpadi sminkkel és a darkos ruhával valamelyest úgy is néz ki. Arra tippelnék, hogy Gahan elment valami mozgástanárhoz, vagy elmerült a jóga százkarú istenségének ölelésében: ugyanis az igéző ujjtartás mellett mást is tud, amit egyszerűen jó érzés nézni. Például úgy hajol meg, mint egy prímabalerina. Könnyedén, földig a karmokkal és pillanatok alatt. És ezért, illetve azért, mert az új dalok egyáltalán nem gyengébbek, mint a régiek, az új koncertfilmet mégis abszolút érdemes megnézni.