A legmélyebb fájdalommal tudatjuk, hogy 51 éves korában rákban elhunyt a világ egyik legjobb embere és legnagyobb küzdője, Kerényi Ákos zenész barátunk.

Soha nem szoktam nekrológot írni, valahogy nem az én műfajom, a gyász nekem inkább magánügy, valamint némileg visszásnak érzem, hogy akkor méltatunk valakit igazán, akkor sorjázzuk érdemeit, amikor már meghalt, azt jól kiteheti az ablakba a sok dicséretet, amit halála után kap. Meg hát úgy vagyok vele, hogy minden ember megérdemelne egy nekrológot, aki itt hagyja a földi létet, nem csak az ismert emberek, de hát, mindig minden alól van kivétel.

Végül azt hiszem, azért döntöttem úgy, hogy megírom ezt a rövid megemlékezést, hogy valamennyire kiírjam magamból a bánatot, és hogy az arra nyitottakkal megosszak néhány gondolatot a halála kapcsán, most, hogy felocsúdtam a kezdeti sokkból és már valamennyire látok a könnyeimtől.

Ákossal, mint oly sok más emberrel, Budán, a Nemdebárban ismerkedtem valamikor 2010 környékén, ahol gyakran lépett fel zenészként, leginkább kongásként. Akkoriban Cselescsávók nevű rockabilly zenekarával játszott Budapest klubjaiban, és mindig magával ragadott az a ragályos lelkesedés és abszolút, színtiszta elköteleződés, ami átsütött rajta, miközben zenélt.

Sokoldalú zenész volt, játszott basszusgitáron, gitáron, dobon, legnagyobb szerelme pedig a kongázás volt. Rengeteg zenekarban játszott, köztük az Anselmo Crew-ban, voltak színházi munkái, rockzenekarai, és mindet szenvedélyesen csinálta, de a legnagyobb szenvedéllyel talán a kongázást űzte. Felemelő volt látni azt az életerőt, életörömöt és életszeretet, ami akkor sugárzott belőle, amikor kezébe vett egy hangszert, vagy megállt a kongák mögött.

Megkapó volt csibészes, simlis, de őszinte mosolya, és nehéz ezt megfogni, de valahogy áradt belőle, hogy jó ember és hogy mekkora szíve van. Nem az a fajta jó ember volt, aki azért jófejeskedik, hogy mások jó embernek tartsák, hanem az, aki mindig önzetlenül segített másokon. Rengetegen emlékeztek és emlékezek meg róla a Facebookon, és a legtöbben úgy emlékeznek rá, hogy már-már szinte zavarbaejtő volt az önzetlenség, amivel másokon segített.

Nem mondhatni, hogy érzelmileg és lelkileg viszontagságoktól mentes lett volna az élete (kinek az?), és ahogy magamon is nagyon sokáig éreztem ezt életemben, úgy rajta is: volt benne egy állandó szomorúság, érződött rajta, hogy valami a mélyben mindig rágja, de soha nem panaszkodott, hanem kőkeményen, lázasan, aktívan melózott azon, hogy megteremtse magának azt a szabad, művészi létet és életet, amit élni szeretne. Mondjuk úgy: realista optimista volt, hitt abban, hogy az ember a saját sorsának kovácsa, és soha nem tekintette magát a körülmények áldozatának – még nehezebb körülmények között sem.

A covid időszak aztán őt is padlóra küldte anyagilag, és már régóta beszélt arról, hogy azt tervezi, kimegy egy kicsit Amerikába, hogy összeszedje magát pénzügyileg, és méltóbb körülményeket teremtsen magának annál, hogy egy próbahelyen egy hangszerfelújító műhelyben lakjon, vagy barátainál húzza meg magát átmenetileg.

Aztán így is lett: tavaly előtt nyáron találkoztunk a Moszkva téren, ahol általában szoktunk, leültünk egy padra, ahogy általában szoktunk, kibontottunk egy sört, ahogy általában szoktunk, dumáltunk egy jót, ahogy általában szoktunk, jókat röhögtünk, ahogy általában szoktunk, majd a szokásosnál hosszabban megöleltük egymást, és Ákos elrepült New Yorkba, hogy egy barátja éttermében séfként új fejezetet nyisson az életében. Pár hónappal később tudtuk meg, hogy egyik nap rosszul érezte magát, bement egy ügyeletre, és ott kapta a sokkoló hírt: végbél rákja van.

Akkor még nem indult be az étterem, ahová dolgozni hívták, így pénz, munka, egészségbiztosítás és biztos lakhatás nélkül kellett nekimennie a kihívásnak: meggyógyulni. Soha egy pillanatig nem volt kétsége afelől, hogy meg fog gyógyulni, eszébe sem jutott más lehetőség, mint beleállni a feladatba, és legyőzni a rákot.

Iszonyatos kálvária kezdődött, de a Gondviselés és a barátai mindvégig vele voltak. Fantasztikus volt látni, mennyien segítenek neki, és támogatják amilyen módon csak tudják. Zenésztársai, barátai, élükön Éliás Jr.-ral és testvérével, Kerényi Tündével egy jótékonysági koncertet is szerveztek neki, az összes bevétel ment a kezelésére, lakhatására, de nem is ez volt a legmeghatóbb az egészben, hanem az, hogy a koncertek alatt sorra jelentkeztek be nála ismerősei, barátai élőben, és száznál is többen is tudatták vele, hogy mennyire szeretik.

Nagyon nagy erőt adott neki mindvégig, hogy ennyien támogatják és szeretik őt, nővére, Tünde emberfeletti kitartása, támogatása, odaadó törődése és szeretete pedig példaértékű.

Ákos végül tavaly év végén hazajött, egy szintén nagyon rendes és önzetlen barátja felajánlotta, hogy egy ideig lakhat nála a lakásában Budán, amíg a Kékgolyó utcában a további kezeléseket végzik rajta. Köszönöm, ismeretlen barátom, Ákos nevében is.

És itt köszönném meg a családja és a magam nevében a Fábián Juli Alapítványnak és Szepesi Mátyásnak azt az anyagi és erkölcsi támogatást, amivel Ákos körülményeit – és akkor még úgy volt –: gyógyulását segítette.

Leírhatatlan, hogy miken ment keresztül Ákos egyedül New Yorkban, és mivel sajnos áttétet találtak nála, egyik műtét követte a másikat. Ha Tünde emberfeletti módon küzdött testvéréért, akkor arra a küzdelemre, amit Ákos művelt, már nincsenek is szavak. Sokat beszéltünk is arról, hogy majd, ha meggyógyul, Cancer Culture címmel ír egy könyvet, amit segítek neki összerakni és kiadni, és amiben majd leírja elképesztő, rémisztő, borzalmas és felemelő, megható, szívbemarkoló tapasztalatait az egész folyamatról. Hát, legnagyobb bánatomra ez a könyv nem fog elkészülni.

Aki ismerte Ákost, tudja, hogy spirituális beállítottságú volt. Hitt abban, hogy a betegségek lelki alapon alakulnak ki, és lelkileg kell rendbe tenni a dolgokat ahhoz, hogy az ember meggyógyuljon. Teljes gyógyuláshoz csak az vezet, ha az ember szembenéz a traumáival, elfojtott belső konfliktusaival, feldolgozza őket, megbocsát magának, megbocsát másoknak, és túllép a múltbeli sérelmeken, fájdalmakon. Miután kaptam a hírt a betegségéről, hosszasan beszélgettünk, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogyan alakult ki nála a rák. 8-9 éve érte olyan trauma, amit sehogy sem tudott feldolgozni, csak cipelte magával, és végül ez ölte meg. Annyi mindennel kellett foglalkoznia, olyan sokat járt kórházról kórházra, hogy nem volt ideje és pénze elkezdeni érdemben a lelki munkát. Egyszerűen kifutott az időből. Gyorsabb volt nála az a kibaszott rák.

Én mára teljesen hiszek a reinkarnációban, hiszek a lelkünk fejlődésének útjában, és abban, hogy ami feladatot nem tudunk elvégezni ebben az életben, arra majd kapunk esélyt elvégezni a következő életünkben. Ahogy senki más, úgy Ákos sem halt meg, csak szünidőre ment az élet iskolájából, aztán ha letelik a vakáció, majd jön le újra a Földre, hogy elvégezze azokat a feladatokat, amiket most nem volt ereje vagy ideje.

Hát, jó utat, Ákoskám, nagyon szeretlek, és ott várlak majd a kedvenc padunkon a Moszkván. Lehet, hogy te kisgyerek leszel, én meg már öregember, de azért majd egy kölyök pezsgőt megihatunk, hogy megünnepeljük a viszontlátást, az életet és Téged.