Jó ideje keringtek hírek és álhírek arról, hogy a Netflixre készül egy Red Hot Chili Peppers-dokumentumfilm, és The Rise of the Red Hot Chili Peppers: Our Brother, Hillel (A Red Hot Chili Peppers felemelkedése: testvérünk, Hillel) címmel tegnap végre megjelent a nagy mű, ami pont olyan lett, mint amilyet a Chili Pepperstől elvárhatunk, és pont olyan, hogy egy ős-Chili rajongó végigkönnyezheti az egészet.

Kimondottan jóleső utazás egy rendes RHCP-rajongónak ez a másfél óra, ami a kezdetektől veszi át a világ egyik legfurcsább, legkülönlegesebb, legmenőbb zenekarának történetét, és mivel a zenekar alapító gitárosa, Hillel Slovak 1988-ban meghalt heroin-túladagolásban, ez a történet az ő halálával ér véget. Illetve a végén egy rövid időre még feltűnik John Frusciante (aki a helyére lépett), aki rátesz még egy lapáttal azokra a sírnivalóan szép nyilatkozatokra, amiket Flea és Anthony Kiedis tesznek elhunyt barátjukról. Tisztán látszik, hogy a mai napig nem tudták maradéktalanul feldolgozni barátjuk – testvérük ‒ halálát (gyakran elcsuklik a hangjuk, és könny szökik a szemükbe, miközben beszélnek róla), de amit Frusciante mond Hillelről a végén, az már-már rémisztően szép. (Nyilván nem lövöm le a poént, nézzétek meg.)

Nem titok: én baromi elfogult vagyok a Red Hot Chili Peppers-zel, 1990-91 óta asszem nem telt el úgy nap, hogy ne hallgattam volna meg valamelyik számukat vagy lemezüket; lefordítottam két könyvet a zenekar történetéről meg Flea önéletrajzát, csináltam velük interjút többször, láttam őket élőben vagy tizenötször, szóval nem én leszek az, aki objektíven fog róluk, illetve a szóban forgó filmről nyilatkozni, de ha szar lenne, azt megmondanám. De szerencsére nem szar, sőt. Tényleg megindító, felemelő és nagyon menő az egész végig. Rengeteg korabeli felvétel, interjú és koncertrészlet jelenik meg a filmben, emellett a zenekar korai és mai tagjai nyilatkoznak (nyilván Flea és Anthony viszi a prímet, de sokszor megszólal a dobos Jack Irons és a gitáros Alain Johannes is, többek közt), emlékeznek vissza, és fűznek kommentárt a történésekhez. Csodálatos hangulata van az egésznek, remek zenék szólnak benne végig, fantasztikus mennyiségű képanyag van benne nagyon ízlésesen feldolgozva, és mindemellett zseniális animációs inzertekkel teszik tökéletessé a dokumentumfilm élményt.

Felesleges is lenne ezt tovább taglalni: aki szereti a Red Hot Chili Pepperst, ne hagyja ezt ki: nagyon jó élmény – én már másodszor nézem. Nagyon jó látni, hogy ezek az arcok mennyire lelkesek még mindig, mennyire lélekkel teliek, mennyire szeretik a mai napig azt, amit csinálnak, mennyire szeretik a saját történetüket és a testvérüket, Hillel Slovakot. Ez az egész film tulajdonképpen egy tisztelgés az ő emléke előtt. Én már alig várom a történet folytatását.

Utóirat: A cikk megírása után jutott tudomásomra, hogy a zenekar egy januári 31-i Instagram-posztjában valamennyire elhatárolódott ettől a dokumentumfilmtől. Nem is baj, hogy ezt a posztot nem láttam, mert így semennyire sem befolyásolta az élményt, miközben néztem.

A következő írta a zenekar a posztban:

Kedves emberek az univerzumban,

Körülbelül egy évvel ezelőtt megkerestek minket, hogy adjunk interjút egy Hillel Slovakról készülő dokumentumfilmhez. Hillel a zenekar alapítótagja volt, kiváló gitáros és barát. Iránta érzett szeretetünk és tiszteletünk jeléül belegyeztünk az interjúba. Azonban a szóban forgó dokumentumfilmet most Red Hot Chili Peppers-dokumentumfilmként reklámozzák, holott nem az. Kreatív szempontból nem vettünk részt a film készítésében. Egy Red Hot Chili Peppers-film elkészítése részünkről még várat magára. A Netflix dokumentumfilmjének központi alakja Hillel Slovak, és reméljük, hogy a film érdeklődést kelt majd iránta és munkássága iránt.

Eddig a közlemény.

Érthető persze a zenekar álláspontja is, nyilván senki nem szereti, ha hülyére veszik, és adott esetben másnak adják el a dokumentumfilmet, mint amit nekik mondtak, de szerencsére ez a film értékéből semmit nem von le, továbbra is szívből ajánlom.