Tricky koncertjéről beszámolót írni olyan, mintha a templomok tömjénfüstjét akarnám megragadni: vagy belekezdek egy a teremtéstől a posztmodernig nyúló fejtegetésbe, vagy azt mondom, hogy olyan, mintha fűbe szappant kevernénk bele és attól ájtatos hangulatba kerül isten fogékony báránya. Körülbelül ennyire pontosan lehet megragadni Trickyt is, ugyanis a kedd esti, erősen fragmentált megmutatkozása az Akváriumban rezisztens volt mindenféle kohézióra, de a tömjénhez hasonlóan átkattintotta az idegrendszert valami transzcendensre; azaz azt csinálta, amit egy előadástól elvár az ember.

A koncert megvilágítása néhány gyenge kék lámpát jelentett, amelyeknek fényében sem a legendás művész, sem a zenészek nem látszottak. A turné promóban még új vizuális koncepcióról írtak, de végső soron elfogadhatjuk, hogy a „nem látás” is egy koncepció, amelyhez Tricky ragaszkodik, talán, mert nem szívesen tartózkodik színpadon, talán, mert egyszerűen így szokta meg.

Emellett, ahogy Pritz Peti fogalmazott, „a művész nem vett részt a saját koncertjén”: miközben nagyrészt új(abb) dalokat adtak elő (és jellemzően olyanokat, amiket anno is női közreműködők énekeltek), Tricky kevésszer szállt bele az előadásukba, inkább a zenészekre és a két énekesre támaszkodott, akik viszont kiválóak voltak. Sikeresek voltak abban a vállalásban, hogy interpretáljanak valamit a közönségnek, amit talán maga a szerző sem interpretált soha saját magának.

Az az néhány szám viszont, amit ő adott elő, ugyanazt az intenzitást hozta, mint a 90-es években, amikor sorra ájultak el az emberek a koncertjein, mert annyira sötét, sűrű és sújtó volt, ami a színpadról jött le. Lehet, hogy emberbaráti szeretetből tartózkodik az énekléstől?

Tricky leginkább csak táncikált a színpadon, de ennek azért van valódi jelentősége, mert a mozgása volt szinte az egyetlen, amelyen keresztül meg lehetett ragadni magát a jelenséget. Egy kistermetű, vékony, inas ember, akiről, tudjuk, hogy 58 éves és kevés foga van, de ezt nem látjuk, csak azt, hogy hogyan mozog. Az viszont tényleg egészen jellegzetes, és ha csak egy sziluettet látunk, akkor is felismerhető; az a karmozgás benne van a trip hop blueprintben. Igaz ez Tricky hangjára is, amely, amikor a zenei gyanakvás által összetartott előadásban váratlanul mégiscsak megszólalt, véletlenszerű nosztalgiahullámot keltett.

Ha valaki mondjuk arra számított, hogy egy best-of trip hop nosztalgiashow-t fog hallani és látni, az keservesen csalódhatott, ugyanis Tricky nem a Rolling Stones, ami olyannyira a legállandóbb állandója a popzenének, hogy még az újítások is stabilizáló téglaként működnek, mint egy ókori macskaköves út esetében.

Voltaképpen, ahhoz képest, hogy az elmondások szerint Tricky koncertjeiben már az is becsülendő folytonosságot jelez, ha egyáltalán megtartják őket, vagy ha a nem sétál le a színpadról három szám után, ez nagyon jó volt: rányitotta az ajtót a múltra, de azon nyomban be is csapta.

Kérdés, hogy mindez hogyan adható át: a koncert után egy ember megkérdezte tőlem, hogy Tricky magyar-e és milyen zenét játszik. Már bele is kezdtem, hogy Bristol, és kilencvenes évek, és hát hip-hop, jazz, elektronikus zene, darkos, de nem úgy, stb. A hallgatóságot természetesen elvesztettem, ugyanis ahogyan magát a műfajt is nehéz átadni valakinek, aki életében nem halott róla, úgy ez az előadás is mondatokkal ugyan leírható, de azok nem tudják visszaadni a valóságot. Mármint Tricky valóságát. Annyit lehet biztosan kijelenteni, hogy elég jó élmény és érdemes részt venni benne.