Negyedik napja tart a Sziget Fesztivál, és mostanra gyűlt bennem össze annyi emlékanyag, amit itt most átörökíthetek a digitális utókornak, és mivel kidobott az ágy, gondoltam, megírom mindenkinek, aki még vacillál, hogy menjen-e vagy sem: ha teheti, menjen ki, de döntse el maga ott kint, hogy jó-e a Sziget még ma is, avagy sem, mert azt otthon a kanapéról nehezebb eldönteni.

Tegnap este a barátnőmmel és egy barátnőmmel meg tízéves kislányával betévedtünk a (főleg) gyerekeknek létrehozott kis vidámparkba, ami egy jó ízléssel és érzékkel kialakított elvarázsolt szigete a Szigetnek, és tényleg élmény örök gyerekeknek is. Emlékeztek még például arra a játékra gyerekkorunkból, hogy egy kampóban végződő pecabottal kell kihalászni a vízből a halakat? Természtesen itt is van ilyen, és nem lehet megállni, hogy az ember ne akarja eljátszani: sokkal ügyesebb már, mint gyerekkorában, aztán kiderül, hogy mégsem, mert olyan kicsi és könnyű a kampó a damil végén, hogy az istennek se akar beleakadni abba kurva tavirózsába. A halakon meg nem voltak hurkok, csak lyukak, így az meg azért volt reménytelen, úgyhogy elszórakoztunk vele egy darabig.

Ennél még nagyobb kicseszés a Diótörő (angolul: Nutcracker) nevű játék, ami az, amit a neve mond: ravasz gyerekfelügyelők egy csúszdán diókat engednek le, amiket egy nagy fakalapáccsal kell a leérkezéskor összetörni, de olyan gyorsan jön le a dió, hogy négy nap Szigetelés után Bruce Lee-nek sem lennének már olyan reflexei, hogy meg tudja csinálni, maximum Chuck Norrisnak, de ő meg összetörné a dióval együtt az egész Hajógyári-szigetet, az meg úgy nem lenne szabályos, de mindegy. A gyerekek élvezik, ez a lényeg.

A lényeg úgyis az volt itt számomra, hogy odafelé végre megtudtam kábé húsz év után, hogy hol van a Cirque de Sziget, ahová egy évtizede szeretnék eljutni, csak az én bioritmusomhoz képest vagy túl korán vannak a programok, vagy olyan későn, hogy akkor már beáll az általános hömpölygés és Sziget-tudatállapot, és már nem jut eszembe odamenni. Most is csak egy fura akrobatikus előadás utolsó perceit kaptam el, de ennél sokkal nagyobb flash volt az, hogy a cirkusz annak a dombnak az alján van, ahol az első Sziget Fesztiválon anno, 1993-ban az egyik színpad volt, és ahol külföldi blues zenekarokat néztünk a fűben fekve, kellemes bódulatban, és megrohant három évtizednyi emlék a Szigetről, az életemről, az életünkről itt, ebben a furcsa országban, meg egy halom gondolat, amiből csak egy párat bogoznék ki most.

Az egyik általános kritika a Szigettel szemben és ellenérv azzal szemben, hogy kimenjen-e az ember a fesztiválra, avagy sem, az az, hogy: „Á, már senkit nem ismerek a fellépők közül.” Hát, egyrészt erre van az internet, semmiből nem áll utánanézni, hogy ki kicsoda, másrészt pedig számomra a Sziget egyik legnagyobb vonzereje – amellett, hogy megnézhetem a kedvenc zenekaraimat – mindig is az volt, hogy felfedezhetek olyan előadókat, akiket életemben nem láttam és valószínűleg nem is láttam volna, ha nem jönnek el a Szigetre.

Persze én is sokkal jobban szeretném látni a Metallicát, a Red Hot Chili Pepperst, Nick Cave-t, Iggy Popot, a Queens of the Stone Age-et vagy az AC/DC-t a Szigeten minden évben, és biztos vagyok benne, ha kijönne a matek, akkor meg is hívnák őket, de nyilván nem jön ki. És azért nem jön ki, mert amióta mi ott először heverésztünk a fűben és hallgattuk a bluest, azóta felnőtt majdnem két generáció, melyek tagjai nem arra kíváncsiak, akikre anno mi voltunk – sajnos vagy nem sajnos, ez van.

Tegnap este Sevdaliza és FKA Twigs koncertje közt volt egy érzékenyítő előadás, és a Circus X Transform című LMBTQ+ programja előtt a konferanszié – ha nem is pont ezekkel a szavakkal –, de elmondta a nagy igazságot: az életben egy valami állandó: a változás. Nem lehet elvárni az élettől, a világtól, hogy ne változzon, magunktól viszont el kell várni, hogy folyamatos változásban legyünk, fejlődjünk, bölcsüljünk, szebbek és erősebbek és okosabbak legyünk, mint tegnap voltunk.

Ha ma ugyanazokat a zenekarokat hívnák meg, mint a 90-es évek elején, közepén, ki menne el a Szigetre? Harminc medvejárású, nosztalgikus, ősz, hosszúhajú nagypapa? Becsempésznének egy karton Kőbányait, mert ők nem adnak kétezer forintot egy sörért, és támolyogva csápolnának két órát egy színpad előtt, majd összeszednék az unokáikat a vidámparkból, és indulnának haza, mert otthon kész a vacsora?

Ha nincs a Sziget, soha nem láttam volna a Fontaines D.C.-t, az Amyl and the Snifferst, Fred Againt, a Viagra Boyst, a Meute-t, Nina Kravizt, TokiMonstát és még sorolhatnám. Ahogy nem láthattam volna David Bowie-t sem, mert ’90-ben pont nem volt annyi pénzem, hogy be tudjak jutni a koncertjére, vagy nem láttam volna Prince-t sem, aki a szigetes fellépése előtt soha nem járt Magyarországon – és hát ugye sajnos azóta se, mert pár évvel később el talált halálozni. Arról viszont nem a Sziget tehet, hogy nem születnek minden évben Prince-ek meg David Bowie-k, csak David Guetták meg Justin Bieberek, és azért őket mondom, mert rájuk kíváncsi annyi ember manapság, mint anno Prince-re meg Bowie-ra volt, és hát ugye valamiből fenn kell tartanai azt a hatalmas gépezetet, amit Szigetnek hívnak. Közhely, de ilyenkor egy hétre tényleg felépül a Hajógyári-szigetre egy hatvanezer lakosú kisváros. Eltűnődtél már például azon, hogy hogy van az, hogy a ma már több száz vagy ezer kitelepített rendes vécében le lehet húzni a vizet? Na, ezért is olyan drága egy Sziget-jegy, ami a másik érv az ellen, hogy kimenjen oda az ember. Viszont – és esküszöm nem tartanak fegyvert a Sziget szervezői a fejemhez azért, hogy ezt az újabb közhelyet leírjam – ha kimegy az ember, mondjuk, délután 4-re a Szigetre, és kint marad hajnali 4-ig-5-ig, annyi programban vehet részt egy napijeggyel, mint máskülönben összesen egy hónap alatt. Ja, hogy az meg túl fárasztó? Akkor tessék leszállni a kanapéról, többet mozogni és több új zenét hallgatni, mindjárt megjön az ember kedve ahhoz, hogy mozgásban legyen.

Az egyik legnagyobb élmény, amibe csak úgy szimplán bele lehet szaladni az idei Szigeten, az a Sylphes Ariel Ballet spanyol tánctársulat légi balettműsora. Lenyűgöző, amit művelnek. Egy kránon felhúzott körgyűrűn lógva mutatnak be egy csodálatosan megkoreografált, zenére és fényjátékra előadott légi show-t, amiről tényleg csak az juthat eszünkbe: bámulatos, hogy emberek mire képesek, mit meg nem tudnak csinálni – ráadásul mindezt „csupán” mások szórakoztatására. Már-már megindító a produkciójuk, amit egyébként minden este 11-kor meg lehet nézni a Central Parkban, a Revolut sátor mellett.  

A zenére visszatérve: azzal is tisztában vagyok, hogy az én helyzetem valamennyire speciális, hisz többek közt zenei újságíró is vagyok, és alapvető igényem és némileg még ma is elvárás magammal szemben, hogy zeneileg tájékozott maradjak, és így nekem még belefér az is, ha valamit megnézek, aztán csalódok benne. Mert úgy vagyok vele: legalább láttam, kipipáltam a dolgot, legközelebb nem kell már rá elmennem.

Ilyen volt például szombat délután a Nagyszínpadon Sevdaliza koncertje, akit régóta szerettem volna már megnézni, de eddig valahogy mindig lemaradtam róla. A klipjei alapján az iráni születésű holland énekes-dalszerző-vizuális művész-rendező egy egészen különleges, művészi, zenei és vizuális világot teremt maga köré és nyújt át nekünk, de ebből a zenei és vizuális világból élőben tegnap szinte semmi nem jött át. A kivetítőn gyakorlatilag csak ő látszott hatalmasra nagyítva, amitől még inkább úgy nézett ki, mint egy gyönyörű versenylóval keresztezett, női testbe született perzsa hadvezér, a „zenekara” meg mindössze egy dobosból és egy szintetizátorosból állt, akik ketten valami furcsa elektronikusnak mondható euro popkatyvaszt zúdítottak ránk, ami elől csak azért nem menekültem el egyből, mert akartam adni egy esélyt egy újabb meg egy újabb számnak, de mindhiába.

Péntek éjjel a Caribou lépett fel a Revolut Színpadon, ami az A38-as régi piros, hatalmas cirkuszi sátor helyén van, és ami most leginkább egy ufo-hangárra hasonlít, és sokkal jobb, mint valaha volt. Nagy talpakon áll, így eleve szellőzik, nincs az az iszonyat fülledt meleg bent, ami régen volt, a körülötte/mögötte lévő zöld füves részen még viszonylag kényelmesen lehet egy kicsit üldögélni, ha muszáj, és mellette harminc méterre van a DropYard, ahol meg az éjszakai koncertekkel párhuzamosan olyan drum and bass partyk mennek, hogy az ember – ha tudja – újra huszonévesnek érezheti magát, és ropatja ott hajnalig.

A Caribout is régóta meg akartam már nézni, csak valahogy sose jött ki úgy a lépés, és az azzal együtt nem volt csalódás, hogy már nagyjából az elején megállapítottam: igazából nem nekem szól. Az derék és izgalmas vállalás, hogy élőben szólaltatják meg nagyrészt négynegyed alapú zenéjüket, vagyis dinamikus és táncos az előadás, sőt, még jó ízléssel is van prezentálva, de nekem valahogy helyenként finomkodó volt, helyenként meg túl művészieskedő, de ezzel együtt, ha van még valaki, aki úgy van vele, hogy még nem látta őket, de kíváncsi rájuk, nézze meg valamikor a produkciót, mert – hirtelen jobb szó híján – igényes, és állapítsa meg ki-ki magának, hogy neki bejön-e élőben vagy sem.

Nagyon vártam a house DJ, Hot Since 82 fellépését péntek éjjel 3-kor a Yettel Colosseumban – leánykori nevén: Colosseum –, mert 10 évvel ezelőtt, amikor beindult a karrierje, láttam őt Madridban, egy híres kis helyi klubban, a CoCó Madridban, ahol olyan szettet tolt, hogy három órán keresztül eufóriában táncoltunk rá. Azóta láttam őt egy pár éve az Akvárium teraszán egy nappali bulin, ahol szintén jó volt, így azt hittem, világosig révülök majd tökéletes ízléssel összerakott house szettjére, de két dolog történhetett: vagy azért játszott – fogalmazzunk úgy: „közérthetőbb” – zenéket, mint amiket szokott, vagyis a jól érzékkel eltalált, kicsit dekadens, nagyon dinamikus, néhol sötét, de végig szexi house zenéket, mert nagy volt a tömeg, és egyszerre a lehető legtöbb emberhez akart szólni, vagy azért, mert elmúlt tíz évben olyan irányba indult el az ízlése, ami az enyémmel már csak félig kompatibilis. Így bár voltak kiemelkedő pillanatai a szettjének, nem bírtam magam maximálisan átadni neki. Így viszont meg tudtam nézni Amelie Lenst, aki a szomszédos Bolt Night Stage-en kezdett 4.15-kor.

Amelie-t is régóta meg akartam már nézni, hogy megállapíthassam magamnak, hogy milyen is ő, mert bár leginkább a kemény techno vonal jellemző rá, egy-két élő videóján, például egy tavalyi tomorrowlandes fellépésén olyan lakossági technót nyomott, amivel még Chuck Norrist is térdre lehetne kényszeríteni. Na, itt nem ez volt. Hanem számomra a Sziget egyik legnagyobb pozitív csalódása: egy végtelenül profin összerakott, a tőle elvárható tökéletes koncentráltsággal elővezetett brutál techno szettet prezentált, amihez olyan lenyűgöző vizuális háttér-show-t kerekített, hogy tátott szájjal néztem, pedig csak úgy dőlt bele a por. Igen: ha ma már kevésbé azokat az időket éljük, hogy elég, ha egy kis sötét klubban vagy egy kis sötét sátorban szól a hipnotikus minimal techno egyszál füstgép mellett, és máris révülünk rá, hanem ekkora produkciókat kell tolni ahhoz, hogy a szélesebb tömegek is vevők legyenek rá, akkor azt úgy kell csinálni, ahogyan például Amelie Lens teszi. Mert így azzal együtt, hogy egy barátommal megállapítottuk: az a fajta techno, amit általában ő tol, valójában igazából lélektelen, de azt végül ő a lelkesedésével, szexi mozgásával, energiájával és magával ragadó, tényleg művészi vizuáljával tölti meg lélekkel. Elégedetten távoztam a szombat reggeli napsütésben a Szigetről, azzal az ismerős, fáradt, de jóleső érzéssel és zenével maximálisan feltöltődve, amivel régen egy-egy mozgalmasabb nap után mentem haza onnan, és ebbe a jóleső érzésbe csak az rondított bele némiképp, hogy kifelé belefutottam egy négyezer forintos hot-dogba, de hát, az ember, ha felnőtt, nézze meg, hogy mennyi az ára annak, amit épp megvesz:)

Szombat este még FKA Twigs koncertjére voltam kíváncsi a Nagyszínpadon, akitől pont azt kaptam, amit vártam: egy művészi, kidolgozott, fantasztikus mennyiségű melóval összerakott, zavarbejtő, genderfluid előadást, ami igazából nem volt provokatív, hanem inkább egy „sign o’ the times” koncert, ami tökéletesen leképezte azt, ami körülöttünk a világban zajlik, és azt, amiről spirituális könyvekben, már húsz-huszonöt éve olvashattunk: hogy a világ androgűnesedik. És hiába ágállnak ezen ellen magukat konzervatívnak mondó, de inkább beszűkült és az életüket a saját félelmeik által vezérelve élő emberek, ezt a folyamatot nem kell és nem is lehet megállítani. Minél hamarabb elfogadjuk azt, hogy mindenki más, annál hamarabb lesz béke a Földön. Persze nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy még a mi időnkben eljön az, hogy mindenki elfogadja egymást vallási hittől, nemtől, szexuális beállítottságtól, bőrszíntől ésatöbbitől függetlenül, de törekedni fontos erre. És persze az is nagyon valószínű, hogy FKA Twigs koncertjét csak azok nézték meg, akik eleve nyitottak arra a világra, amit ő képvisel, de ahogy mondani szokták: ha csak egy embernek nyitotta fel a szemét arra, hogy miért kéne bántani bármilyen módon azt, ha valaki máshogy él, mint mi, már megérte, hogy fellépett a Szigeten.

Csütörtök este sajnos lemaradtam Nelly Furtado koncertjéről, akit szintén csak „kipipálni” szerettem volna, mert soha nem láttam őt élőben. Megbízható partyarc és hozzáértő barátom szerint „kurva jó volt”. Viszont sikerült odaérnem az Ivan and tha Parazol koncertjére, akiket 15 éve láttam először a VOLT-on, és 15 éve szeretem, amit csinálnak, így, ha már ott voltak, megnéztem, mit kezdenek ma a Szigettel. Jó érzés volt látni, hogy nemcsak magyarok voltak rájuk kíváncsiak, hanem szép számú külföldi is összegyűlt a koncertjükre a több ezres tömegben. És mivel Ivánék dalainak nagyrésze angol nyelvű, plusz a frontember, Vitáris Iván ügyesen, lazán szólítgatta meg a közönséget felváltva magyarul és angolul is, így, amennyire meg tudtam állapítani, a legtöbben végignézték a koncertjüket, és a magyar nyelvű számaik alatt is végig táncoltak rá.

Az Ivan and the Parazol nemrégiben jelentette meg hatodik nagylemezét Belle Époque címmel, amelyen zömében nagyívű, abszolút nemzetközi kompatibilis (stadion)rockdalok vannak, így most itt felmérhették, hogy működnek-e a számaik úgy is, hogy a közönség soraiban sokan vannak olyanok, akik vélhetőleg nem ismerték a dalaikat, és csütörtök este úgy látszott, igen, működnek. Amiből persze még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de a sikerélmény mindig jót tesz egy zenekarnak.

A koncertjeiket mostanában az Európa Kiadó klasszikusával, a Mocskos időkkel zárják, ami azt jelenti, hogy mindig az egyik csúcsponton fejezik be a bulit, ami a lehető legegyszerűbb és legjobb húzás, amit egy rock and roll zenekar tehet azért, hogy a végén a lehető legjobb benyomást hagyhassák meg a közönségben a koncertjükről. Megunhatatlan az lelkesedés és energia, amivel ezt az örök érvényű Európa Kiadó számot nyomják, és azt is külön jó látni, hogy mennyire magukévá tették, és ezzel együtt mennyire magukévá tette ezt a dalt a közönségük is. Talán furcsa párhuzam, de adódik: a Sziget is ezt csinálja most már jó 15 éve: ahogyan Ivánék átmenekítik régi kedvenceiket egy egészen más és új zenei világba, és új életet adnak nekik, úgy menekíti át magát a Sziget egy újabb és újabb korszakba, hogy lehetőleg mindig releváns és izgalmas maradjon. Szerintem eddig – és egy jó ideje már – sikerrel.

További koncertvideók a Pop Eye YouTube-csatornáján: https://www.youtube.com/@popeyebudapest/