Ahhoz, hogy a Quimby életben maradjon, releváns maradjon, és ne menjen át nosztalgiazenekarba, újra és újra ki kell találni önmagukat, újra és újra elő kell állniuk valami új ötlettel, hogy maguk és a közönség számára is érdekesek és izgalmasak maradjanak. Az idén erre a megoldás a KÖZEL elnevezésű turnéjuk, amivel – amennyire lehet – a régi idők klubkoncertjeinek hangulatát kívánják megidézni, és jóval kisebb helyeken fellépni annál, mint az az elmúlt 15-20 évben tették. Május 16-án Pécsett az egészen különleges hangulatú Káptalan Kertben kezdték meg a hatállomásos KÖZEL turnét, és ahogy az angol mondja: so far, so good – eddig jó.

Előszó: a Pop Eye Magazin SZEMÉLY SZERINT nevű rovatát arra találtuk ki, hogy ebben személyesebb hangvételű írásokat közöljünk; koncertbeszámolókat, véleménycikkeket, saját kameraállásból megélt történeteket, szerelmi vallomásokat kedvenc zenekarainkhoz, szóval olyan cikkeket, amelyeknek nem az objektív újságírás a fő irányelve.

Én személy szerint az elmúlt években ritkán írtam személyesebb hangvételű cikket, ha igen, azt külön jeleztem, hogy most személyes lesz, és ennek leginkább az az oka, hogy egy olyan világban, amelyben véleménye, mint segglyuka, mindenkinek van, és egy olyan világban, amelyben az emberek elsőszámú fókusza és témája önmaga, én egyre kevésbé vagyok kíváncsi a saját véleményemre, és egyre kevésbé akarom azt másokra erőltetni.

Emellett a koncertbeszámoló műfaja is kihalófélben van, vagy már teljesen ki is halt, ma egy elmúlt eseményről beszámolót írni olyan, amire az angol azt mondja: „halott lovat ütlegelni”, de most minden úgy alakult, hogy gondoltam: nézzük meg, milyen hangja és visszhangja van egy halott ló ütlegelésének.

Ahogy a héten a Quimby pécsi koncertjét és a KÖZEL Turnét beharangozandó, ebben a cikkben írtam: úgy hozta az élet, hogy Kiss Tibivel és Liviusszal már azelőtt megismerkedtem, hogy megalakult volna a Quimby, így amikor először elkezdtek Budapesten játszani 1991-ben, már ott voltam az első tizen-huszon-harminc ember közt a közönségben az első koncertjeiken, így nem is egyik kedvenc zenekaromnak mondanám őket, hanem az életem részének. Végignéztem a felemelkedésüket, útjukat a legkisebb kluboktól a Sziget nagyszínpadáig, az első széthullást, a második széthullást, mind a két újrakezdést, és azt – bármekkora közhely is –, hogy a tagok mindvégig megmaradtak ugyanannak a normális, jó fej, közvetlen, vicces arcnak, mint amikor először találkoztam velük.

Semmi más nem történt a Quimbyvel, mint ami az életben általában történik az emberrel; a Quimby története egyszerűen csak az élet leképezése. Ahogy a Bëlga könnyűzenei együttes énekli: „egyszer fent, egyszer lent.” És ami a legszimpatikusabb volt az egészben, az az, hogy amennyire lehet és amennyire ezt kifelé szükséges, a zenekar mindig őszintén kommunikált arról, hogy mi is történik velük épp. A legbelső konfliktusaikat nyilván nem, vagy csak bizonyos mértékig osztották meg a nagyközönséggel – mégiscsak van magánélete is az embernek, hiába az ország egyik legnépszerűbb zenekarának tagja.

Most, hogy a Quimby kollektíve és egyénileg is többedszer van „viharon túl, szélcsenden innen”, el kellett dönteniük, hogy akarják-e együtt folytatni, avagy inkább megy mindenki egyedül tovább a saját útján. 34 éve léteznek, és úgy tűnik: még mindig jobb nekik együtt, mint egyedül.

Pécsen, a város és az ország egyik legkülönlegesebb hangulatú koncerthelyszínén, a Káptalan Kertben is erről tettek tanúbizonyságot. A hely ideális választás volt egy olyan turné megkezdéséhez, aminek az a célja, hogy újra egy kicsit közelebb kerüljenek a közönségükhöz, és a fesztiválok nagyszínpadához képest egy kicsit intimebb körülmények között játszhassanak. A Káptalan Kert egy fákkal sűrűn borított domboldalon van, ami egyrészt békebeli hangulatot áraszt, másrészt annak köszönhetően, hogy a domb lefele lejt a színpad felé, mindenki feljebb áll az előtte állóhoz képest, így a koncert alatt is végig megmaradhat a békebeli hangulat, és egyszer sem hangzik el az közben, hogy „ne állj elém, bazmeg!”. Esküszöm nem ilyen budapesti felsőbbrendűségből mondom (épp ellenkezőleg), nekem az is külön üdítő élmény volt, hogy mennyire barátságos és figyelmes egymással a közönség: senki nem borított rám a májusi 10 fokban egyetlen korsó sört sem, mikor videóztam, kikerültek az emberek, vagy mélyen lehajoltak, hogy ne lógjanak bele a képbe, nem csak imitálták, hogy lehúzzák a fejüket, és amikor a klotyóba mentem, ott is előzékenyen beengedtek, holott logikusabb lett volna, ha én engedem előbb ki őket:)

Szóval, ideális volt a helyszín, azzal együtt is, hogy azért a kábé 1500 ember mégiscsak több, mint a 100-200 egy klubban, de hát a zenekart is ki kell fizetni valahogy, az száz belépőből nem nagyon jönne össze, másrészt viszont hely és a zenekar varázsának köszönhetően az intimebb pillanatokat ugyanúgy meg tudták teremteni, mi pedig élni, mint a beindult rock and roll hangulatot. Amikor például a Lámpát ha gyújtok, az Álmatlan dal, az Otthontalanság otthona vagy a Most múlik pontosan szólt, annyira jó volt, hogy nem egy több tízezres közönség morajlására, beszélgetéseire, tolongására kellett figyelni, hanem Tibi legbelsőbb érzéseiből született dalszövegeire, és azok előadására.

Ugyanakkor viszont, amikor beindult a Forradalom, a Nice Day, a Sehol se talállak, vagy a Leszek ma én a tiéd, beindult a közönség is, és ment a tánc meg sikongatás.

Előkerültek régebbi, ritkábban játszott szerzemények is, például a Hajnali pszicho, az I’ve Got a Girl, a Mennyből az angyal, vagy a Libidó, de az is tök jó volt, hogy semmi nosztalgia nem volt a koncertben. Talán a zene, talán a szövegek költőisége és univerzalitása az, aminek köszönhető az, hogy a Quimby mindig jelen időben játszik, még akkor is, ha rengeteg emléket idéznek, idézhetnek fel bennünk a dalaik. Az pedig szintén a bensőségesebb hangulatot erősítette, hogy Tibinek néhányszor volt alkalma kiszólni a közönséghez, és pár gondolatot meg régi sztorit megosztani a közönséggel. A Libidó előtt például megemlékezett a 2023 novemberében elhunyt Palotai Zsoltról, és elmesélte, hogy anno (a budapesti) Süss fel Nap klubban a lábainál ülve szívta magába az általa játszott elektronikus tánczenéket, és ez ihlette a dalt. Aztán beszélt arról is, hogy annyi ismerősük, barátjuk megy el mostanában, hogy ők azért igyekeznek odafigyelni magukra és életben maradni, majd viccesen hozzátette, hogy annyi mindenről leszokott már: az alkoholról, a drogokról, a nőkről, és az volt élete legrosszabb másfél órája.

Lehet, hogy sokan unják már a dalt – az az ő bajuk –, de én soha nem fogom tudni megunni: természetesen nem maradhatott ki a műsorból a Most múlik pontosan sem, ami alatt szépen el is tört bennem a mécses, mert az ezen a héten elhunyt zenész barátunk, Kerényi Ákos jutott eszembe róla, aki pontosan épp most múlik el a Földről… de engedem, hadd menjen.

Fantasztikus, hogy ennyi (20) év után, több száz vagy ezer hallgatás után is ilyen szívbemarkoló tud lenni ez a dal, és hogy mennyi mindenre „rá lehet húzni”, illetve mennyi mindenre érvényes lehet.

Tibi a dal előtt megköszönte a közönségnek ezt az elmúlt több mint három évtizedet. „Többször kicsit fájt, belerokkantunk, de csináljuk, amíg tudjuk. Köszönjük, hogy együtt lehetünk.”

Mi is köszönjük, Tibikém, mi is köszönjük nektek. Ez tényleg szerelem.

További infó a Quimby KÖZEL Turnéjáról és a nyári koncertjeikről itt.

Ha szeretnél további koncertvideókat nézegetni, iratkozz fel a Pop Eye YouTube-csatornájára.

Utószó: nem bírtuk megállni, ide kellett tennünk még egy pár képet a végére: