Whitey Fordot, vagyis Everlastot a House Of Pain frontrappereként kedveltünk meg, de azóta szeretjük igazán, amióta szólóalbumokat ad ki. Idén augusztus 28-án, 8 év szünetet követően megérkezett Everlast nyolcadik sorlemeze, melynek Embers to Ashes lett a címe.

Everlast zenéje, ha úgy vesszük pofonegyszerű. Egyfelől ott van a hip-hop, mely zenei világ felől beérkezett. Másfelől pedig van a bluesos amerikai rock, amit pedig szeret. A kettőből pedig összeáll ez a remek groove-os, blues-os, folkos, hiph-hopos rockzene, amihez nagyon jól, mondhatni tökéletesen passzol Everlast rekedtes, karcos hangja, amin hol énekel, hol pedig rappel.

Everlast 1990-től ad ki szólóalbumokat és közben mindössze egyszer hagyott ki két album között annyi időt, mint most: az első két nagylemez között, bár az első még inkább hip-hop album volt olyan mellékszereplőkkel, mint Ice-T vagy az énekesnő N’Dea Davenport. A zenei fordulat Everlast pályáján az 1998-as második nagylemezével követekezett el. Egyébként pedig mindig kevesebb időt hagyott magának két nagylemez között, mint 8 év, ami azért elég hosszú, közel egy évtized.

Everlast csúcsidőszaka az ezredforduló volt, amikor a kreatív fordulatot hozó második album, a Whitey Ford Sings The Blues (1998), az Eat at Whitey’s (2000) és a White Trash Beautiful (2004) megjelentek. Persze aki igazi Everlastos, annak az összes lemez csúcsidőszaknak számít.

A 8 év után 2026. augusztus 28-án megjelenbt új Everlast album, az Embers to Ashes az énekes-dalszerző nyolcadik nagylemeze (igazából a kilencedik, amennyiben hozzászámoljuk a 2013-as The Life Acoustic-ot, bár az meg végül is egy nem szokványos válogatás: a régi dalokat játssza el akusztikus gitárral. Nem rendes sorlemez.

Az Embers to Ashes viszont rendes sorlemez, ami közel egy órás és 17 szám szerepel rajta. Érezhető a teljes anyagon, hogy kikívánkozott Everlastból egy nagylemezre való dal és mondanivaló. Olyan ez a lemez, mint a tavaszi szellő, ami már melegen simogat, kézen fog, amikor kilépünk az utcára és hagyjuk, hogy vezessen erre-arra meg amerre, megbízunk benne maximálisan. És az Embers to Ashes visz is magával, de nem rohanva, hanem ráérősen, hogy legyen idő szétnézni, mindent alaposan megfigyelni. Ez a szellő nem tiszteli a kapkodást, inkább tényleg mindenre szán egy kis időt, legfőképp az életre, úgy, mint a már beérkezett és megállapodott bölcsek. Everlast új lemeze jól esően simogató, erős karokkal megölelő, olyan, mint egy régen látott barát, akivel előszeretettel üldögél és adomázik az ember, de leginkább szívesen hallgatja őt, mert remek történetei vannak, amiket összetéveszthetetlen előadás kíséretében mesél el nekünk, mi pedig sírunk és nevetünk, kacagva tapsolunk, olykor még dühösek is vagyunk, de akkor is, a végén a nap mindig kisüt, és még akkor is, ha felhők árnyékolják a fényét.

Nagyon örülünk neki, hogy Everlast újra itt van!