Röviden a hír: március 27-én Honora címmel megjelent Flea (Red Hot Chili Peppers) első szólólemeze, melyen olyan énekes közreműködők szerepelnek, mint Thom Yorke és Nick Cave. Nagyon vártuk az összesen tízszámos albumot és annyit spoilereznénk, hogy nem okozott csalódást. Ha pontozni kéne, simán megkapná tőlünk a 10-ből a 12-őt. Most pedig következzék a hosszan kitartott Flea-ajnározás.

Fotó: Gus Van Sant

Mindig is Flea volt a kedvencem a Red Hot Chili Peppersből. Az ember, akinek mindig más színű a haja. A basszusgitáros, aki miközben a világ egyik legmenőbb rockzenekarának az alapító-tagja, egyáltalán nem olyan, mint egy tipikus rocker. Eleve trombitál egy rocker?! Na ugye! Flea-ről leginkább az izgágának tűnő, az átlagember számára kissé őrülten viselkedő druidák jutnak az eszembe, és amikor hangszert vesz a kezébe, majd játszani kezd, akkor már biztosan tudom róla, hogy ő tényleg egy varázsló.

Háromszor láttam élőben a Red Hot Chili Pepperst: a Californicationt egy párizsi klubban, a By The Wayt egy berlini szabadtéri stadionban, majd a Stadium Arcadiumot szintén Párizsban egy fedett stadionban. Mind a három alkalommal Magyarország általam ismert legnagyobb RHCP-rajongója, Pop Eye-társam, Pritz Péter volt a partnerem, aki nálam sokkal többet tud a zenekarról, beleértve Flea-t is. Ő fordította magyarra Flea önéletrajzát, melynek már a címe is egy provokáció, LSD gyerekeknek, hát még a benne olvasható sztorik. Biztos vagyok benne, hogy ő is egyetért azzal a véleményemmel, hogy Flea sokkal több, mint egy rocker, egy basszgitáros a világ egyik legmenőbb rockzenekarában; Flea egy szent őrült basszusgitárral és trombitával, ő maga a megtestesült nagybetűs Zeneiség.

Ezt bizonyítja anyazenekarában, az RHCP-ben betöltött szerepe, megkerülhetetlensége, a koncerteken előadott magánszámai (feat. John Frusciante), a supergroupjai (a Rocket Juice & the Moonban Damon Albarn és Tony Allen voltak a társai, az Atoms For Peace-ben pedig Thom Yorke, Nigel Godrich, Joey Waronker és Mauro Refosco), majd a 2012-es szóló EP-je, a Helen Burns, amit anno felállva tapsoltam meg és reméltem, hogy hamarosan jön majd a folytatás. De aztán erre még várnom kellett 14 évet, és bár a szűk másfél évtized során néha bosszankodtam emiatt, most, amikor az idén március 27-én megjelent Honora címet viselő nagylemezt hallgatom, már másképp gondolom: ennek a lemeznek most kellett megjelennie. Meg kellett érnie, majd Flea-nek és társainak a világra kellett hoznia. A Honora egy olyan lemez, amihez fogható kevés van (volt és lesz), ami egy zenei stílusokon bőven túlmutató, 10 számos csoda, egy határtalan zenei utazás, amire jobb híján nem is tudok mást mondani, mint azt, hogy ez a lemez maga Flea, a rajta hallható zene pedig Flea-zene.

Mindig azt vártam az RHCP-koncerteken, hogy mikor kezd már bele Flea a magánszámába, ami persze mégsem volt az, mert mindig John Frusciante-val közösen adta elő. Persze mindig ő volt a karmester kettejük közül, úgy festettek ők együtt abban a hol 10, hol 15 percben, mint mester és tanítványa, miközben Flea persze nem a mestere Frusciante-nak, de talán a mentora, a barát-apukája igen. Mindenesetre, amikor abban a kegyben részesülhettem több ezer ember társaságában, hogy beleshettem az ő kis buborékjukba, az minden alkalommal felemelő volt, megható és olyan tiszta zenei élmény, ami önmagában felért a épp aktuális teljes RHCP-koncerttel (bocs, Petikém). De minimum adott neki egy különleges színfoltot. Hasonló érzés fogott el, amikor a Helen Burns EP-t hallgattam, és most is, amikor a Honora-t hallgatom reapetelve. Hogy ez valami különleges színfolt a teljes zenei spektrumban.

A Honora tíz dala közül hat eredeti szerzemény, négy pedig feldolgozás. Ezt csak úgy a statisztika kedvéért mondom, mert egyébként annyira egységes, egyanyagú, egyben álló a zenei anyag, hogy eredeti dalszerzők ide vagy oda, a feldolgozások is Flea-dalokká nemesednek. Merthogy ez egy nagyon személyes lemez, amire több más jel is utal: a lemez címe egy Flea számára fontos családtag neve, a borítón pedig egy 1960-as évekbeli fotó látható Flea anyósáról. Az inspirációs zenei forrás, ami Flea-t nagymértékben, de mondhatni, teljes mértékben meghatározta: a jazz. Ami pedig nemcsak annyi, hogy egy füstös klubban fura, elszállt figurák valami tekervényes, bonyolult zenét játszanak. A jazz Flea számára a zenei teljesség, a zeneiség alfája és omegája, erről pedig már megnyilatkoztam korábban: az maga Flea. És ezzel, azt hiszem, körbe is értünk.

A Honora bő egyperces intrója egy jelzés, hogy kezdődik a beavatás, és Flea az egyik RHCP-társa, Chad Smith társaságában adja elő (rajta kívül egyébként még két RHCP-közeli muzsikus, két turnézenész, az ütőhangszeres Mauro Refosco és a Conor Oberst mellől is ismerős billentyűs, Nathaniel Walcott játszik a lemezen, illetve John Frusciante a stúdiómunkában, két szám hangzásának a kialakításában vett részt). Ezután következik az A Plea, ami az első kislemez volt az albumról, és most már kijelenthetjük róla azt is a teljes nagylemez ismeretében, hogy amolyan programadó himnusza az albumnak. Ebben a számban végül is ott van a teljes lemez, ez az ún. zenei esszenciája a Honora-nak. A következő dal, a Thom Yorke-kal közös Traffic Lights is kijött már kislemezen, hellyel-közzel ugyanazt hozzák, amit már az Atoms For Peace-ben is, egy jól kitekert, zaklatott jazz-popdalt, ami tipikusan az a szám, amit hallgatásról hallgatásra egyre jobban belopja magát az ember szívébe, sőt kábé ötödikre már táncol is rá. Ezt követi személyes kedvencem, a Frailed című 10 perces instrumentális szerzemény, ami a lemez legnagyobb filmszerű zenéje, ami valahova a 60-as és a 70-es évek fordulójára repít vissza, mondjuk Kaliforniába, elátkozott zsaruk közé, akik már annyira bemocskolták magukat, hogy mindent egy lapra tesznek fel azért, hogy megtisztuljanak. Csak hát ez egy melankolikus-balladisztikus darab, nem a megváltásra született. Ez az egyik szám, amiben Frusciante közreműködött, és hasonló is ahhoz, amit ők ketten egy-egy RHCP-koncerten művelnek.

Hogy Flea felrázza kicsit a hallgatót, az energikus Morning Cry című számmal folytatja, ami tipikusan az a szám, ahogyan a nagy átlag a jazzt, mint zenét elképzeli. Persze nem téved nagyot, aki így gondolja, elvégre ez a szerzemény valóban jazz, méghozzá vérbeli, klasszikus, meg kicsit matek is. Ez a legtisztábban jazz-darab a lemezen. Az erre érkező négyszámos blokkban kerül sor az említett négy feldolgozásra. Az első egy 1971-es Funkadelic-szám, a Maggot Brain. Flea ismét a Honora melankolikus-lebegős oldalát tárja elénk, pedig az eredeti szám, pont ellenkezőleg, elég karcos-zaklatott. A gitárszólót trombitaszólóra cserélte, majd szívfacsaró-csilingelő alapokra helyezte. Filmzeneszerű ez a szám is, ám ezúttal Michael Nyman juthat az eszünkbe. Akár az ő szerzeménye is lehetne.

A Wichita Lineman című dalban nem más kapja a kezébe a mikrofont, mint Nick Cave. Ezt az 1968-ban Jimmy Webb által írt számot annak idején egy country-előadó, Glen Campbell vitte sikerre. Most meghallgattam az eredeti dalt, mert nem ismertem korábban, és ami nem rossz ugyan, de az a mélységesen szomorú férfienergiákkal átitatott verzió, ami Flea lemezén szerepel, és amit Nick Cave énekel, sokkal mélyebbre megy, megrendítőbb, hatásosabb. Az ezt követő Thinkin Bout You volt a harmadik előzetes kislemez az albumról. Ez a szám nem olyan régi, Frank Ocean 2012-es nagylemezén szerepelt eredetiben. A Flea-verzió természetesen sokkal erősebb: a szöveges részt teljesen elhagyta, csak a dallam maradt, amit alaposan áthangszerelt, így az eredeti elég nyálas változat alig ismerhető fel benne. Kimondottan kreatív a feldolgozás, ami a lemez legszebb száma, az egyszerűségével fog meg. Hasonlóan járt el Flea Ann Ronell 1932-es jazzes popdalával, a Willow Weep for Me-vel. A vokálrészt ebből is kivette, és csak a dallamot hagyta meg, az ének szerepét ebben a számban is a trombita vette át. Az eredeti dal közel 100 évvel ezelőtti hangzásától pedig nagyon távol lépett, a rézfúvós hangja alatt a vihar előtti szél kavargására-morgására emlékeztető szintiszőnyeg terül el. A lemezt záró Free As I Want To Be már ismét saját szerzemény, és a leginkább ez áll közel a rockzenéhez, bár egy RHCP-rajongó zavarba jönne, ha a kedvence egyik lemezén szerepelne a szám, nem pedig itt. A szám experimentális behatás alatt és John Frusciante kísérletező énjének közreműködése mentén született. Ezzel ér véget ez a tökéletes 51 perc 15 másodperc. Konklúzióként pedig csak annyit mondhatok: őszintén remélem, hogy Flea vérszemet meg ihletet kap a Honora-tól, és készít még pár lemezt a saját neve alatt. De ha nem, az se baj, majd ezt hallgatom meg újra és újra, hisz annyira tömény és rétegekkel teli album, hogy mindig lesz rajta valami felfedeznivaló.

Most pedig itt az ideje, hogy mindenki meghallgassa a nagylemezt az elejétől a végéig, ha még eddig nem tette volna meg: