Foreign Tongues címmel megjelentette 25-ik stúdióalbumát a genetikai csodákat egyesítő Rolling Stones. A július 10-én megjelent nagylemezen egy sor híres zenész közreműködik, és csak némileg meglepő módon van rajta egy Amy Winehouse-feldolgozás is. Amúgy meg az egész úgy jó, ahogy van.

Mi úgy vagyunk a(z idén 64 éves!) Rolling Stones-szal, hogy már annyi zenét és élményt adtak nekünk meg a világnak az életben, hogy ha kiadnának egy lemezt, amin csak a normál zenei A hangot sugároznák, mi akkor is elejétől a végéig meghallgatnánk. Ezzel együtt nagyon jó érzés, hogy nem egy pusztán Stones-stílusgyakorlatokat vagy a padlóról összesöpört resztliket tartalmazó lemezt vágtak hozzánk, hanem egy egészen ihletett, baromi dinamikus, fantasztikusan jól szóló, 14 számos albumot, amin ráadásul egy halom kedvenc zenészünk is közreműködik, többek közt: Steve Winwood, Robert Smith, Paul McCartney, Benmont Tench, Bruno Mars és Chad Smith. 

Aki még követi a Stones munkásságát (vagy a Pop Eye-t), érdekes módon az első három számot már hallhatta az új albumról. Mármint az az érdekes, hogy a korábban kislemezeken megjelent Rough and Twisted, In The Stars és Jealous Lover egymást követi az album elején. De mindegy, mert a Rough and Twisted annyira erős felütés, olyan szépen berúgja az ajtót, hogy azt bármilyen lemez első számának oda lehet tenni, és ahogy a szám klipjében a srác, egyből kezdhetjük is rá a kivetkőzést magunkból. Ezt aztán dinamikában, grandiózus megszólalásban jól megtámasztja az In The Stars, illetve rendesen viszi tovább a lendületet.  

Nem fogjuk végigvenni az egész lemezt, sokkal jobb, ha inkább félretoljuk otthon a bútort, kibontunk valamit, ki-ki vérmérséklete szerint, feltekerjük a volumét, és átadjuk magunkat a Stonesnak ‒ ha már olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt megtehetjük, vagyis, hogy még ők is élnek meg mi is.

Egymás váltják a lemezen a jobbnál jobb dalok, hol egy érzelmes lakossági, hol egy agresszív rock and roll, hol egy bólogatós blues, hol egy stadionrockos dal szól, hol egy blues rockos ballada, hol egy funky, táncos darab, majd egy könnymorzsolós szerzemény ‒ szóval, felvonul az összes stonesos stílusjegy, de olyan jó arányban elegyednek és keverednek az elemek, mint magán a borítón: ahogy Mick Jagger, Keith Richards és Ronnie Wood arca összemontázsolódik rajta és kiad egy új arcot, úgy adnak ki a stílusjegyek is vadonatúj dalokat. (A poszterre kívánkozó borító az amerikai festő, Nathanial Mary Quinn szerintünk nagyszerű, ötletes, kifejező munkája.)   

Azt, hogy a lemez meglepetés dala, Amy Winehouse You Know I’m No Good-jának feldolgozása milyen, majd mindenki eldönti magának, mi első hallgatás után nem találtunk még fogást rajta. Első blikkre kicsit túlmacsózták a dolgot, elveszett belőle az az önsorsrontó, törékeny dekadencia, ami Amy eredeti dalában olyan szívszorító volt, de mindegy, lehet, hogy később összeáll bennünk ez a feldolgozás is, ami egyébként nyilván szép fejhajtás a művésznő előtt. (Az ötlet, hogy feldolgozzák egy dalát, vélhetőleg onnan ered, hogy a Stones még 2007-ben felkérte Amyt, hogy az Isle of Wight fesztiválon előadja velük az Ain’t Too Proud to Beg című The Temptations-dalt.) Mindenesetre a lemezt záró, 1958-as Chuck Berry-dal, a Beautiful Delilah feldolgozása még mindig sokkal jobban áll nekik.

Szóval, részünkről nem csalódtunk a Stonesban, biztos lehet ezen a lemezen is fanyalogni annak, aki akar, de szerintünk úgy jó, ahogy van. Az nyilván nem életszerű, hogy nyolcvanévesen mi is ilyen lemezt adjunk ki, de ha csak úgy tudunk majd kivetkőzni magunkból 82 évesen Stonest hallgatva, mint a Rough and Twisted videóklipjében a fiatalember, akkor már nem éltünk hiába.

És akkor a teljes Foreign Tongues album: