Barátunk és harcostársunk, a hozzánk hasonlóan szintén újságíró Kessel Krisztina ezúttal David Bowie előtt hajt fejet és vallja meg rajongását e különös figura iránt, akihez fogható nincs még egy, hiába nincs már köztünk 10 éve.

Introitus

„Nagyon sajnálom.”

„Láttad?”

Pontosan tíz évvel ezelőtt arra keltem, hogy szokatlanul sok az értesítés a telefonomon. Sorra jöttek a részvétnyilvánítások; meghalt David Bowie. Akkor még nem tudtam, hogy abban az évben elbizonytalanítóan sok zenész hal majd meg, illetve a nagypapám is, így 2016 annus horribilisnek indult, és kérlelhetetlenül az is maradt.

Két nappal korábban még az Akváriumban ünnepeltük Bowie új lemezének, a Blackstarnak a megjelenését: épphogy csak meghallgattam és annyit gondoltam róla, hogy emlékeztet az Outside-ra, csak nem komfortosan darkos, hanem szúróan,  úgyhogy úgy voltam vele, hogy majd visszatérek rá.

Aztán kiderült, hogy Bowie a nagy csinnadrattával, a jazzes darkos húrfeszítéssel (illetve a Lazarus videóklipjével egészen szó szerint) pont a koporsófedelet rántotta magára, úgy, hogy lehetőség szerint hatalmasat csattanjon. Én meg nem tértem rá vissza, mert értetlenül álltam a teljesen váratlan halála előtt.

Kyrie

Sokan írták a neten a napokban, hogy nem hallgatják a Blackstart. Nem csoda, a lemezben nincs könyörület, nincs benne olyan, ami oldaná a halál egészen közel hozott, végtelen távlatát: a humor és a játékosság nem hiányzik belőle, de a remény igen és emiatt vészjóslóan üres, annak ellenére, hogy nagyon tele van hangokkal. Még fájdalom és gyász sincs benne és ez a legigazabb a vállalásban, ugyanis magát a halált és a semmit hozza közel, nem az átmeneti kísérőjelenségét, a gyászt. 

Bowie a saját requiemjét vette fel, de mint mindig, ezt is sikeresen absztrahálta a saját személyétől. Egy valódi rajongónak azonban ez személyes ügy. Olyasmi, mint az, hogy van még videóm arról, ahogyan a nagyapámmal beszélgetünk néhány héttel a halála előtt, és létfontosságú, hogy az meglegyen, de nem nézem meg, mert a lehetséges reakciót nincs kinek, illetve minek az irányába fordítani.

Sequentia

Mivel Bowie már nem csinál új lemezeket, spórolok a kedvenceim hallgatásával is, nehogy egy szép napon elcsépeltnek érezzem a világ legjobb dalát, a Moonage Daydreamet. Az volt az első Bowie-dal, amitől végtelenül boldog voltam, amikor meghallottam. Az egész egy vakvéletlennek köszönhető: az akkori barátom lakásában voltam egyedül és nézegettem a CD-ket. Találomra vettem ki a Ziggy Stardustot. Feltettem és tetszett, de életre szólóan a harmadik dalnál ütött be. Akkor kimentem a konyhába, előszedtem egy üveg pezsgőt és megbontottam. Hungária: Moonage Daydream és Rock and Roll Suicide – on repeat napokig.

A magam módján szerelembe estem ezzel a kaotikus és absztrakt történettel, illetve főszereplőjével, aki a fejemben nem David Bowie-ként jelent meg, hanem Ziggy Stardustként. Ziggy és sokaknak maga Bowie is kiválóan alkalmas imaginary friendnek. És még milyennek: a Twitteren ( nem, nem X és kész) a napokban is sokan értekeztek arról, hogy mi mindenre inspirálta őket Bowie, és hogyan segített nekik a zenéje ilyen-olyan élethelyzetekben. Ezek a beszámolók azért nehezen megragadhatók, mert Bowie nem olyan jellegű imaginary friend, mint mondjuk egy egészen egyértelmű és könnyen hozzáférhető rocksztár, aki az ami. David Bowie  metaszinten volt még David Bowie is: az emberek úgy vélik, hogy Bowie bújt el mindenféle kitalált karakter mögé, de a valóságban egy David Jones nevű ember bújt a David Bowie nevű karakter mögé és azt még körbevette egy hadseregnyi fragmentált és ellentmondásos identitással.

Számos könyvet elolvastam róla, minden dalszövegét ismerem, láttam ezer interjúban, de azon kívül, hogy szép, szellemes és vicces volt, semmit nem lehet megtudni róla. Így aztán bármit bele lehet magyarázni, ha az embernek fekszik a teátrális és az absztrakt egymásnak elviekben valamelyest ellentmondó elegye. Ezért is ő a legjobb imaginary friend. Bármibe bevonható, mert sehonnan sem lóg ki egyértelműen; illetve mire megragadnánk, már kettőt ugrott és a tükörképét mutatja a tükörképének is.

Sanctus

Mint valamivel később kiderült, az általam véletlenül megtalált Ziggy-lemez nem is a barátomé volt, sőt nem is szerette: akkor kellett volna dobni, nem amikor ő dobott le a lépcsőn; tényleg borzalmas ízlése volt.

 A mérhetetlen boldogságot kiváltó lemez viszont kíváncsivá tett, így időt, energiát és pénzt nem kímélve egy hónapon belül beszereztem David Bowie összes lemezét – kajára sem maradt pénzem, de kit érdekelt. Fel is sorolhatnám, hogy melyik albumot miért szeretem, de a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor az a tét, hogy képes vagyok-e annyit beszélni Bowie-lemezekről, hogy a társaságom unalmasnak és idegesítőnek találjon, mindig nyerek. Megtaláltam a szentemet és azzal a lendülettel jehovistákat megszégyenítő, évekig tartó térítőmunkába kezdtem.

Ahogy az a fanatikusoknál gyakran előfordul, összejöttem egy brit pasassal, aki szintén imádta Bowie-t: affektálva, de pontosan utánozta zongorakísérettel és még hasonlított is rá. (Hey Anthony, how are you?) Zenés esteket rendeztünk társasággal, és ment Bowie, meg a Psycho Killer live-ban ordítva és más, hasonlóan klassz dolgok. A brit, amint az kisvártatva kiderült, egy kecskeméti nővel volt valamilyen zavaros szado-mazo szerelemben, engem pedig elsősorban a lánya babysitterének tartott, így miután megöntöztem a növényeit, összecsomagoltam és leléptem.

Agnus dei

Mivel azonban egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, elmentem vele Bécsbe megnézni a Reality Tourt: egy régi Alfa Romeo-val mentünk és a Roxy Music koncertlemezét hallgattuk odafelé (azóta is a Strandet próbálom táncolni, ha low a hangulat). Nem volt életem koncertje, de életem koncertje volt. Bowie még annak a turnénak a során szívrohamot kapott a színpadon Prágában, és örökre be is fejezte a hosszabb élő fellépéseket. Az akkori főnököm, akinek a tolmácsa voltam, természetesen nem értékelte, hogy annak ellenére, hogy erős héber akcentussal ordította nekem a telefonba, hogy „You cannot take tomorrow off, KKKrisztííínááá, i need you here” azt mondtam, hogy „i will thou„. Így történt, hogy az egyébként nagyon fárasztó és minden kreativitást nélkülöző munkámat elvesztettem, majd kisvártatva a WAN2-magazinba írogattam mindenféle cikkeket. Évekig hangsúlyt fektettem rá, hogy akárkiről vagy akármiről is szól a cikk, beleírjak egy-két mondatot David Bowie-ról. Nem tudom, hogy a szerkesztőknek – Pritz Péter volt az egyik, aki, micsoda véletlen, a Pop Eye-t is szerkeszti – feltűnt-e. Folyamatosan emeltem a tétet, és valahogy mindig átcsúszott a szűrőn a felesleges bowiezás.

Lux eternam

Most az jutott eszembe, hogy teljesen mindegy, hogy valakinek az idolja Bob Dylan vagy David Bowie, csak legyen a zene és/vagy a figura olyan, Amivel/akivel képes kölcsönhatásba kerülni. (De visszavonom, mert borzasztóan kicsinyes vagyok és valójában nem szeretem Bob Dylant és orrhangon kipréselt magasköltészetét.) A rajongás egy jó dolog, Bowie-rajongónak lenni pedig esélyesen a legjobb.  Még a menny sem tűnik  fukarkodni az örök fénnyel Bowie tekintetében, ami azért kiváltképp fontos, hogy jól legyen megvilágítva, amikor majd feltámad.