Meghalt Vértes György, rockfotós, akiről kollegája, barátja, illetve hát, látni fogjuk: jó haverja, Poós Zoltán emlékezik meg.

Ha van abszolút hallás, akkor kell, hogy legyen abszolút látás is. Vértes György (1956- 2025) olyat látott meg egy térben, ami többet mutatott önmagánál, ami túlmutatott egy berendezett lakás színpadiasságán, vagy egy arc ráncokkal felosztott világán. Valamit, amiről nem akartunk tudomást venni: az időt. Amikor Gyuri kamasz volt, még születtek dalok a kakukkos óráról (LGT II. 1972), majd nem sokkal később a pop az időt már nem egy bútorra emlékeztető tárgyba zárta, mint amilyen a falióra volt, hanem megmutatta azt a zajt keltő valóságában (Pink Floyd: Time, 1973), de az időt csak a legjobb fotósok tudták lefényképezni. Vértes György, Gyuri, Gyurka, Fotojás szemében mindig ott volt az idő kíméletlen múlékonysága, amit ő örök derűvel takart el. Olyan volt a tekintete, hogy eleve mosolygott. Ha szóba került egy adat, az nála összeállt egy történetté. Ha fotózott, abban is ott volt egy történet. Ha nem fényképezőgép volt a kezében, akkor főleg hanglemezeket szorongatott…

Bécsből jöttünk haza egy koncertről, majd, amikor a Moszkva téren elbúcsúztunk, olyan mozdulattal nyitotta ki kocsija csomagtartóját, amit Tarantino sem tudott volna jobban megrendezni, és átadta a P. Box Ómen című albumát. Tudta, hogy kedvelem Bencsik Sándort, a tragikus sorsú gitárost (1952-1987), és a kezembe nyomta ezt a bizonyos hármas számú P. Box albumot. Dedikált volt. Bencsik is aláírta, sőt az összes zenekari tag is. Nehéz lett volna tőle szebb ajándékot elképzelni, és ez a gesztus már azért is stílszerű volt, mert, ha minden igaz, ő adta a tippet Bencsiknek, hogy a Procol Harum dal után Pandora’s Boxnak nevezzék el a zenekarát.

Gyurka már akkor velem volt, amikor még nem ismertük egymást, amikor tizenkét éves koromban, 1982 őszén leveleket váltottam a P. Box-szal. A jórészt informális levelek mellé mindig kaptam papírképeket is, afféle kis posztereket, amelyeket – mint később megtudtam – Gyurka fotózott. Bizonyos szempontból tehát már akkor is volt közünk egymáshoz.

Még sem mondhatnám, hogy barátok voltunk, de van, ami túl van a barátságon, és sokszor a barátsággal egyenértékű. A haverság. Gyuri volt az eszményi haver, aki mellett nem kellett összeszedetettek legyünk, nem kellett minden kör végén elhelyezni egy jó bemondást, mintha ez holmi feladat lett volna a popszakmában. Mellette az ember lelazult, ami nem feltétlen velejárója a barátságoknak. Gyuri történetei megunhatatlanok voltak, úgy tudott sztorizni Orszáczky Jackie-ről, Demjén Rózsi bergendys korszakáról, Zalatnay Ciniről, Erdős Péterről, Bencsikről, ahogy senki más. Élő Lexikonnak is hívták, de sokkal inkább volt ő élő történet, mert a lexikális adatok végül összeálltak egy képpé, a képek pedig egy nagy történetté. Gyurival az ember állandóan utazott, hol Bécsbe, hol Münchenbe, hol Sopronba. Ülsz vele az autóban, rajta John Lennon 1971-ben, a Dick Cavett showban viselt zöld US Army dzsekije, szájában egy szivar. Mielőtt átveszed vele a jegyeket, a passt, előtte bejárod Bécs összes maszek lemezboltját, és persze Bécsben is szinte mindenkit ismert, mindenkivel haverkodott, és a végül a kasszához fáradt, hogy felvegye a bizóba otthagyott lemezei után a pénzt. És auf wiedersehen, már mentünk is, hogy rendeljünk egy wiener schnitzelt.

És közben újabb és újabb sztorikat mesélt, olyanokat, amit csak ő mesélhetett el, másnak már nincs joga ezeket elmondani, ugyanúgy copyright-osak, ahogy a fotói is. Védi őket a szerzői jog, a haverság, a bajtársiasság. Vértes Gyurka azonban nem csak bajtárs volt a rock and rollban, nemcsak eszményi haver az US Army dzsekijében, hanem elsősorban fotóművész, akit Keleti Éva mentorált, aki Korniss Péter tanítványa volt, és aki ikonikus fotókat készített (az LGT-től a V’ Moto-Rockon át a Sexepilig), melyek a popfotózás klasszikus alkotásai, ugyanakkor a szocioképei is tűpontos, empátiát sugalló ábrázolások.

Képei megmutatják milyen az, ha az üres tereket rock and rollal töltik ki, tudta milyen egyéb aspektusai vannak a valóságnak, amit gyűjtőnéven coolnak nevezünk

Ő tervezte a V’ Moto-Rock 1987-es, A fény felé című lemezének borítóját is. A coveren a négy zenészt látjuk, ahogy belenéznek a lemenő Napba. A hátoldalon a négy alak inverze látható, azaz a hiányuk. Vértes György a hiányt is le tudta fotózni, és halálával most ő lett a hiány. Isten veled, Gyurka!