Micsoda kegy az élettől: az ember gyanútlanul nyaral Balatonbogláron, és egyszer csak kiderül: házhoz jön hozzá élete egyik kedvenc magyar zenekara, az Európa Kiadó, és június 21-én, a napfordulón, amikor beköszönt a csillagászati nyár, Bogláron, a Babel Campben lép fel. Az ember ilyenkor fogja magát, felkerekedik, megteszi a hosszú, tízperces utat, gyalog, és tíz perccel később már azt üvölti, hogy: „nekem minden egyformán popzene!” Személyes beszámoló a koncertről.

Amikor megalakult a Pop Eye Magazin, mondtam egy barátomnak, hogy semmiképpen sem boomer oldal lesz, amin csak a „régi, nagy öregek” dolgairól fogunk beszámolni, hanem mindenről írunk, amit mi ketten szerkesztőtársammal, Wágner Gáborral a mai (és mindenkori) hazai és globális popkultúrából relevánsnak és izgalmasnak tartunk, erre elkezdődik a tavasz, és az összes „régi, nagy öreg” kedvenc előadóm, zenekarom, barátom felébred téli álmából, és olyan elánnal veti bele magát a koncertezésbe, mintha életükben először csinálnák. Felemelő látni, hogy húsz-harminc-negyven éve zenélő barátaink milyen lelkesedéssel találják ki magukat újra és újra, milyen lelkesedéssel lelkesítik magukat és közönségüket és milyen lelkesedéssel gyártják nekünk az újabb és újabb élményeket. Így hát, amellett, hogy ha alkalom nyílik rá, megnézek bárkit, aki ma Magyarországon számottevő jelenség, ha az Európa Kiadó a kerted végében lép fel, normál, hogy megnézed őket.

Annál is inkább, mert a folytonos átalakulásban lévő Európa Kiadó az elmúlt években tényleg olyan elánnal játszik, mintha most kezdték volna a popszakmát, és tényleg olyan lendülettel nyomják a színpadon, hogy az egész egyszerűen ragályos.

Még soha nem voltam Balatonbogláron a Babel Campben, ezért dupla öröm volt, hogy ott lép fel a Kiadó, mert így azt is megnézhettem. Mint a neve is mutatja, ez tulajdonképpen egy kemping, de annak egyáltalán nem szokványos: egy régi uradalom (lehet) a helyszín, ami egyszerre művésztelep, üdülő, kemping, és nyitott közösségi tér, aminek közepén van egy akkora színpad, amin öt zenész még pont kényelmesen elfér, és aminek meglepően jó a hangosítása. Hibátlanul szólt a zenekar végig, Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó igazgatója mindössze egyszer kért a hangmérnöktől egy kis éneket a fülébe, de azt mi úgyse halljuk, hogy ő mit hall, úgyhogy nekünk az is mindegy volt.

Annak ellenére, hogy még nem kezdődött el a szezon, és annak ellenére, hogy Boglár lakossága mindössze hatezer fő, akiknek nagy része – feltételezem – nem Európa Kiadó-kompatibilis korú, pár száz ember összegyűlt a színpad előtt, a z elbűvölően csillagos boglári ég alatt, és mindvégig lázasan tombolt a Kiadó új, régi és még régebbi „slágereire”. (Kéne már egy új szó a slágerre is, amit mondjuk hardcore és metál zenekarok ismert dalaira lehetne használni, meg ez esetben az Európa Kiadó legismertebb műveire. Mert azok közül sokat mégsem lehet „slágernek” nevezni ‒ úgy, ahogyan például Korda Gyuri bá Reptér című slágerét, biztosan nem. A „széles tömegek által több évtizede imádott, örök érvényű szerzemények” se rossz, csak kicsit körülményes. Na, mindegy.)

A Popzenével kezdett a zenekar, amely egy-két hónapja újabb új felállásban játszik: Koroknay Andrást Herr Attila váltotta basszusgitáron, és míg András is tökéletesen feküdt a zenekarnak, és soha semmi gond nem volt a játékával, Attila úgy passzol a Kiadóba, mint egy kétméteres férfi szinkronúszó egy kétméteres férfi szinkronúszókból álló szinkronúszó csapatba. És közben olyan elegánsan, lazán és látszólag erőfeszítés nélkül játszik, mint egy női szinkronúszó.

Szóval, a Popzenével kezdett a zenekar, és az udvaron addig csendben, visszafogottan üldögélő közönség már ez első refrént egy emberként üvöltötte a színpad előtt: „Nekem minden egyformán popzene!”

Az Európa Kiadó jó ideje kábé kétórás koncerteket ad, és teszi azt olyan húzással, hogy a végén mindig még kér a nép. Követel. Itt is ez történt: a ráadás után még egyszer visszahívta – követelte – a közönség a zenekart, és milyen jól tette, mert ha nem, lemaradtunk volna a Romolj meg-ről, ami senkinek se lett volna jó. Ez – amellett, hogy kurva jók és megunhatatlanok a dalok – annak köszönhető, hogy zseniálisan van felépítve ez a két óra: legtöbbször egy nagy klasszikussal kezdődik a koncert, aztán jönnek az újabb kori számok, aztán újra egy-két régi nagy klasszikus, majd egy új szám – ezúttal az Igen, ez vér, amiről Jenő azt mondta, hogy: „vannak olyan számok, amiket nem szívesen ír meg az ember, de ha meg kell, akkor megírja” –, aztán a koncert felénél előkerül például a Jó lesz, amit olyan fantasztikusan, olyan feszesen, olyan összhangban játszik a zenekar, és a végére úgy begyorsítják együtt a tempót, hogy azzal már nyugodtan lehetne egy trash metál olimpián indulni, a közönség pedig eddigre már eksztázisban táncol – holott ekkor még csak a program felénél járunk.

Aztán a koncert vége felé jön egy újabb érzelmi és mozgósító csúcspont: a Bon bon si bon, amit egy jó ideje már úgy ad elő a zenekar, hogy felhívják a közönség tagjait a színpadra, hogy ők énekeljék, hogy „bon bon si bon”, illetve közreműködjenek háttértáncosként. Ez Bogláron is így történt, és ugyan lehetne ez egy kellemetlen, vurstlis húzás is, valahogy mindig jól sül el, és mindig élvezi a közönség.

Anno Eddie Veddernek volt egy olyan szokása, hogy a Pearl Jam koncertek valamelyik csúcspontján felmászott a fényállványra, majd kézen lógva be, középre, aztán ott lóbálta magát a közönség felett, akik leginkább elhűlve nézték a mutatványt, és imádkoztak, hogy le ne essen – mert az mindekinek elrontaná az estéjét.

Némi túlzással – de tényleg csak némivel –, a Kiadó tegnapi (meg úgy általában az összes) koncertjének csak csúcspontjai voltak, olyannyira, hogy egy idősödő, szakállas német hippi úr a Mindenki egyenlő című szám alatt felmászott az állványra és onnan nézte a dal végét, amit Jenő egy rögtönzött poénnal úgy kommentált, hogy: „a búvárok, a hegymászók, mindenki egyenlő”.

Szokásához híven Menyhárt Jenő most sem bratyizta végig a koncertet, viszonylag ritkán szólalt meg, de szellemes, „jenős” felkonfjai is hozzátettek a koncert amúgy is felszabadult hangulatához. Egyszerűen szórakoztató az, amit az Európa Kiadó az elmúlt években a színpadon művel, és felemelő látni/hallani, hogy – bár a közönség nagyobb része értelemszerűen már nem mai csirke, illetve hát, kakas –, mára több generáció énekli együtt az ország egyik legjobb dalszövegírójának örök érvényű szövegeit, amelyek legtöbbje ma is aktuális, vagy ma újra aktuális, vagy sosem vesztette aktualitását, mert rövid földi életünk esszenciális történéseit, mozzanait, jellemzőit sűrítik egybe.

1994 és 2004 közt volt tíz év, amikor az Európa Kiadó nem működött, és leginkább úgy nézett ki, hogy már soha nem is fog, amit én például nagyon szomorúan konstatáltam, aztán amikor Jenő visszatért Amerikából, és a Kiadó újra aktívan koncertezni kezdett, akkor meg volt egy olyan időszak, amikor azt gondolhattuk, hogy nosztalgiazenekar lesz belőlük, de aztán Jenő újra megtanult magyarul, újra elkezdett számokat írni, és addig-addig keresgette zenésztársait, addig-addig formálta együttesét, míg újra el nem hozta nekünk a zenekar aranykorát, úgy, hogy zeneileg talán most a legkiforrottabb az Európa Kiadó. (És természetesen ezzel semelyik korábbi tagot nem akarom megbántani, örök hálám nekik is, hogy tanúja lehettem a koncertjeiknek.)

Szóval, aki csak teheti, menjen el a nyáron valamelyik Európa Kiadó koncertre, mert az jó lesz neki és akkor jó lesz nekünk.

Az Európa Kiadó nyári turnájának állomásai.

További koncertvideókért kövessétek a Pop Eye YouTube-csatornáját.