Akit jó néhány évvel ezelőtt magával ragadott a Khruangbin lebegős pszichedeliája, majd a Glass Beams is elvarázsolta éteri muzsikájával, netalán tán még némi Altin Gün is becsúszott, annak előbb utóbb megjelent valamelyik feedjében a kolumbiai trió is, a BALTHVS, platformtól függően egy lemez vagy mondjuk a KEXP-n lenyomott koncertjük formájában. Túl sok ilyen embert azonban nem lehet találni Budapesten, vagy legalábbis igen kevesen szeretnek közülük koncertre járni… Nem tudjuk eldönteni, melyik a nagyobb csoda: hogy tavaly egyszer csak megjelent a zenekar az A38 októberi programjában, vagy az, hogy picivel több mint egy évvel később újra meg lehetett nézni őket itthon, ezúttal egy még kisebb kapacitású helyen, a Turbina nagyszobájában. Ennél nagyobb bajunk persze sose legyen, szívesen ott lennénk akár minden hónapban egy Balthvs-koncerten. (Így legyen!)

Fél kilenckor húzták le a fényeket a teremben, füstgép, intró, zenekar a színpadon. Tavalyhoz képest annyi változás történt náluk, hogy új basszusgitárosuk van, az alapító (Johanna Mercuriana) ugyanis épp gyesen van, a bébi egyébként megtekinthető az együttes Insta-oldalán. Az új hölgy viszont mindent tökéletesen és ugyanúgy hoz, mint elődje: sustorgás, ének, ringatózás, tánc, megjelenés, a különbség csak annyi, hogy kifinomultabban bánik a hangszerével. Ezen a téren a főnöknek sincs szégyenkezni valója, sőt… Balthazar Aguirre (kiugrott) ügyvéd úr remekül döntött, hogy foglalkozást váltott, minden túlzás nélkül állítható, hogy zseniális gitáros. Példaképként és tanítómesterként előszeretettel hivatkozik Santanára, de ennél sokkal több árnyalatból áll össze a játéka. Ott van például Szabó Gábor, vagy ahogy a világban ismerik, Gabor Szabo, akinek Gipsy Queen című opusának újraértelmezése is elhangzott meleg hangú, szeretettel teli szavak kíséretében. Aztán. Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot Stevie Ray Vaughan néhai gitáristennel. Nemcsak a kinézet, hanem technika, hangszínek, improvizációs készség – hogy csak a legjellemzőknél maradjunk – is stimmel, ha másért nem, már csak a szellemidézés miatt megéri jelen lenni az együttes koncertjén.

A program a nyáron megjelent Flesh and Soul EP legjobb számával indult (a setlistet lásd lent), a közel másfél óra alatt a spotis rangsoruk élmezőnyének majd minden számát eljátszották. Élőben is éteriek és csilingelnek, ám sokkal bluesosabbak, feszesebbek, groove-osabbak és improvizatívabbak, mint lemezen, ennek ellenére sem kell lecsukni a szemedet, hogy magával repítsen a muzsikájuk. A cumbia (tulajdonképpen a kolumbiai népzene) ihletettségű számaik közben elővezetett koreográfiájuk iszonyú bájos, Señor Balthazar a végén pedig – bár le van húzva a setlistről – egy Dick Dale előtt tisztelgő surf rock egyveleggel is előrukkolt, csak hogy bebizonyítsa, ez a típusú gitározás is elég jól megy neki. Annyira, de annyira jó élmény, amikor azt érezheted, hogy a világ legcoolabb helyén vagy éppen, pedig semmi különös nem történik, csak három messziről jött ember megmutatja 200 másiknak, mit gondol és hogyan érez. Arra azért figyelj, hogy ilyenkor ne a négyeshatossal indulj el haza.