Legalább olyan izgalommal vártam az első személyes találkozást Dave Gahan lányával, Stella Rose-zal, mint egy első randit. Igyekeztem nem túl sokat kombinálni előtte, és így elsőre megkaptam tőle mindent, amit jelenleg megkaphatok. És hogy a címben olvasható ellentmondást feloldjam: a még mindössze 26 éves Gahan lány legalább olyan tündöklő tehetség, mint az apja, zeneileg viszont eléggé távol esik tőle.

Bevallom őszintén, még sosem jártam a Robotban, bár a neve eléggé tetszik, és nekem ennyi már elég ahhoz, hogy megnézzem, milyen hely. De alapvetően rocker hely, én meg nem vagyok rocker, és bár azért volt pár koncert, amit megnéztem volna ott korábban, de vagy volt valami más, valami számomra fontosabb is akkor, vagy épp nem tartózkodtam a városban. De most minden egybevágott: Stella Rose első magyarországi koncertjét a szervező Fekete Zaj a belvárosi rockklubba vitte el, semmi más, legalábbis fontosabb nem volt épp Budapesten, és még én is a városban tartózkodtam. Mondhatni: csodás együttállás, mi baj történhetne? Spoiler: nem is történt semmi baj, ideálisan sikerült koncertestém volt.

Kicsit a Robotról, ahol most voltam először. Jó értelembe véve nosztalgiaébresztő hely: a klasszikus, 80-as évekbeli alterklubok világára hajaz. Vártam is, hogy mikor lép elő az egyik sarokból egyik-másik, évtizedek óta nem látott régi haverom, attól pedig féltem, hogy valójában ez nem is Stella Rose koncert lesz, hanem időutazás, és a Gahan-lány helyett majd valamelyik béna, rendszerváltás kori magyar zenekar lép a színpadra nihilista zenével és szövegekkel. Szerencsére másképp történt, a Robot meg egy remek hely. Vettem is egy sört, majd besétáltam a cső alakú koncertterembe, egészen a kis méretű színpad elé, hogy az előzenekari poszton teljesítő, egyszemélyes magyar techno live act, a Panoramic Barrier fellépését megtekintsem. Ami eléggé bejött, csak hát aznap este nem ő volt a főszereplő, viszont remekül megalapozta a hangulatot még úgy is, hogy másféle zene volt. Bár nyersességben és energiában, meg még attitűdben is azért rokon.

A Panoramic Barrier live actje alatt még lézengett a koncertlátogató tömeg, így simán legeslegelőre lehetett sétálni, és meg lehetett figyelni a közönséget, sőt, mivel egyedül voltam, még arra is gondot fordítottam, hogy kihallgassam őket. Érdekes dolgokat tudtam meg. Például két fiatal, még tinédzser korú lányka (egyiket a bátyja, a másikat az édesanyja kísérte el) beszélgetéséből kiderült, ők nem azért jöttek el, amit egyébként ránézésre gondoltam volna róluk, mert a Stella Rose netán a generációjuk szószólója, hanem azért, mert ő „Dave lánya”. Vagyis az utánpótlás tagjaihoz, két tini Depeche Mode-rajongóhoz volt szerencsém, akik egyébként, saját elmondásuk szerint, a koncerten hallották először a Gahan-lány zenéjét.

Ahogy elnéztem csak a közönség kisebbik fele érkezett azért a Robotba, mert már jól ismerte Stella Rose zenéjét. A többiek, akárcsak az említett két tini, csupa DM-rajongó volt alapvetően, csak életkor tekintetében jóval idősebbek, mint a lánykák. Ők arra voltak kíváncsiak, vajon idoljuk édeslánya mit nyújt majd a színpadon, milyen lesz hozzá képest. Persze én is kíváncsi voltam a színpadi teljesítményére – meg arra is, hogyan működnek élőben a dalok –, csak nem Dave Gahanhez képest, pedig jómagam szintén a Depeche Mode-on szocializálódtam többek között, bár vonalas rajongó azért nem voltam és nem is vagyok. Stella Rose zeneileg tök más, mint az apja, nyers, punkos, garázsos, minimalista, de azért az intenzív jelenléte hasonló, mint az idősebb Gahané. Hiába alacsony, vékony és törékeny fiatal lány, mégis tele van kirobbanó őserővel. Valódi energiabomba, aggathatjuk rá a közhelyes eposzi jelzőt. A hangja pedig élőben is pazar és áradó, megtölti a tér minden zugát, bár persze a Robot nem túl nagy. Amikor a színpadon áll, teljesen megváltozik, átlényegül, rocksztár lesz belőle. Vagy inkább punklady.

(Ide beszúrnék egy vicces közjátékot. A Panoramic Barrier live actje alatt, közvetlenül a színpad előtt állt mellettem egy fiatal lány fekete napszemüvegben – mert hát villództak a fények –, alig ért a vállamig, láthatóan élvezte a zenét, legalábbis mozgott rá, nekem meg az jutott eszembe, hogy ha Stella Rose koncertjére megtelik a terem, és netán pogó lesz belőle, hát szegényt összetapossák a nagydarab legények, vagy a falhoz préselik, vagy elfújja a hangfalakból sugárzó hangos zene zaja. Nem így lett persze. Mert a lány Stella Rose Gahan volt. Nem olyan könnyű őt elfújni, se összetaposni, se falhoz préselni, maradjunk ennyiben.)

Valahogy nekem szerencsém volt Stella Rose-zal, mert 4 évvel ezelőtt, amikor kiadta az első kislemezét (Muddled Man), szinte azonnal beleszaladtam a YouTube-on a klipjébe, és annyira letaglózott már az a dal is – sokkal inkább emlékeztetett korai Nick Cave-re, mint bármilyen más zenei produkcióra, amiben az ifjú énekes-dalszerző édesapja részt vett –, hogy onnantól kezdve le nem vettem róla figyelő tekintetemet. És nem is okoztak csalódást se a további kislemezei, se a 2023-ban megjelent Eyes of Glass című bemutatkozó album, se a 2024-es Hollybaby EP.

Az egy dobossal és egy basszusgitárossal fellépő Stella Rose, aki a kütyüit kezelte és a végén még gitározott is, mindent eljátszott, ami eddig megjelent tőle, sőt olyan újabb számot is, amit még sosem hallottam. Zajos, felzaklató és sötét volt, igazi underground csemege, ráadásul abszolút mai, de leginkább meggyőző. Visszaigazolta a pár évvel ezelőtt belé fektetett bizalmamat, ami a koncerten végül is révbe ért, aki pedig netán még nem ismerte a Gahan lányt és zenéjét – mint a fent említett két tini is –, azok elégedetten távozhattak a Robotból, mert új kedvencük lett. Kivéve egy édesapát és a fiát, akik az első pár szám után fanyalogva távoztak; ők lehetettek azok a Depeche Mode-osok, akik akkor érezték volna magukat jól és maradtak volna végig, ha az bizonyosodik be, hogy a Gahan lány minden tekintetben közel esett az atyai fához. De szerencsére csak tehetség tekintetében történt így. Minden másban a saját útját járja. Én biztosan megyek vele tovább.

Köszi Fekete Zaj, köszi Kiss Emőke.