Mi itt a Pop Eyenál nagyon szeretjük a Szigetet, méghozzá fenntartások nélkül. Ezért soha ki nem hagynánk. Idén sem hagytuk ki. Első nap pipa, ami hozott számunkra két emlékezetes koncertet, amelyekről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, meg egy olyat, amit meg nagyon nehéz koncertnek nevezni, a zenés ego trip talán jobb jellemzés lenne.

A Sziget első nap mindig egy jó hosszan kitartott Isten hozott!, a megérkezés egészestés pillanata, amikor még minden szép és jó és patent és tiszta, max az árakra néz görbe szemmel az ember, de az meg sosem volt alacsony, úgyhogy nem is foglalkozom vele. Inkább az élmény kimaxolását választom, és a fesztivál is erre ösztönöz a maga módján: még nem vagyok 10 perce sem a Szigeten, amikor elsétál mellettem egy fiatal lány mosolyogva, akin az összes ruha mindössze két kis pöttymatrica a mellbimbóin, mindezt pedig a világ legtermészetesebb módján teszi. De ahogy elnézem, a fesztiválozók számára is tökre hétköznapi, hogy valaki anyaszült meztelenül mászkál közöttük, úgyhogy én sem csodálkozom rajta, pláne, hogy rutinos öregróka vagyok már, nekem már semmin nem kéne csodálkoznom. Meg eleve rohanásban vagyok, mert ahogy azt kell – vagy inkább ahogy azt szoktam – pont az első betervezett koncertre érek ki. Órát igazíthatna hozzám a fellépő:

Little Simz

A 31 éves londoni Simbiatu „Simbi” Abisola Abiola Ajikawo, vagyis Little Simz sokféle dologból kikevert, tipikusan brit zenét játszik: hiphop, funk, soul, jazz, elektronika, sőt még csipetnyi gitárpop-hatás is szorult bele, nem beszélve az előadó bevándorló gyökereinek köszönhető afro-hatásról – rapperünk londoni születésű, de a szülei nigériaiak, azon belül is yorubák –, abból több is került a végeredménybe egy csipetnyinél. Aki igazán tehetséges, az ebből a mixtúrából igazán tetszetős és eredeti ízt kever ki, Little Simz pedig nagyon tehetséges, ehhez kétség nem fér. Ez már akkor kiderül, ha az ember elkezdi sorra meghallgatni a lemezeit.

Élőben viszont a tökéletes zene mellé még egy szó szerint imádnivaló személyiséget is kapunk, aki csodásan mosolyogja végig a koncertet, kedvesen beszél a közönséghez, sőt folyamatosan kommunikál, időnként sztorizik, őszinte minden egyes gesztusa, például a folyamatos meglepődése azon, hogy mekkora sikere van és mennyire imádja őt a közönség. Persze ehhez nemcsak egy szimpatikus személyiség kell, meg jó dalok, hanem pazar előadás is, amiben Little Simz társa négy első osztályú zenész, akiknek a koncert bizonyos pontjain hagyja, egyesével, hogy megvillantsák: nemcsak kiváló kísérői a brit rappernek, hanem a hangszereik nagymesterei is. Soha jobb fesztiválnyitányt Little Simznél, akit bárhol és bármikor megnéznék újra, mert tényleg kihagyhatatlan, pazar élményt nyújt és egy varázsló is ráadásul: úgy kezdtem táncolni a zenéjére, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy táncolok, és nem tudtam, mikor is kezdtem bele. Aki pedig korábban nem ismerte őt, most viszont látta-hallotta, életében először, az ma biztosan úgy ébredt fel, hogy már a rajongója.

Charli XCX

Azt rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy régóta követem az énekesnőt, akit tehetségesnek tartok, ismerem a számait, a lemezeit, és van is olyan, amit bírok. Mivel élőben még nem láttam és pont kint voltam a Szigeten, és nem volt más semmi kihagyhatatlan, gondoltam, az első nap headlinerét sem hagyom ki. Charli XCX fellépése különös élményt volt, és koncertnek semmiképpen sem nevezném, mert az nem ilyen. Shownak sem nevezném, bár arra hasonlított. De alapvetően mindkettőhöz kevés volt, pláne egy koncerthez. Aki előtte látta Little Simzt, az kétlem, hogy képes lenne egy lapon emlegetni a kettőt. De mi volt a bajom? Ha show, akkor legyen legalább egy látvány-DJ meg pár táncos, és rendes, átgondolt fények meg vetítés. Ha koncert, akkor meg legyen zenekar. De itt egyik sem volt. Charli XCX egymaga állt, ugrált, vonaglott, pucsított és szaladgált a színpadon, a zene, az alapok meg szólt a háttérből. Erre kiabált és énekelt rá Charli XCX, és ha netán pár sort kihagyott, az sem volt baj, mert futott egy éneksáv is. Nem volt ez több, mint egy zenére celebrált ego trip egy olyan előadótól, aki azt üzeni, tök mindegy, hogy nézel ki, mert úgy vagy tökéletes, és csak csináld, én pedig egy vagyok közületek, olyan mint te vagy te. Csakhogy közben a közönséggel való kapcsolata vezényszavak kiabálásából állt csupán, és amikor lement a rajongói közelébe, az árokba, igyekezett úgy mozogni, hogy senki hozzá ne érjen, és ha netán mégis hozzáért valaki, dühösen elrántotta a kezét. Nem volt szimpatikus jelenség. De a rajongókat ez nem érdekelte, ők a slágerekre utaztak és azokat meg is kapták, azt meg konkrétan magasról leszarták, hogy nem egy zenekartól élőben, hanem valami hordozóról a háttérből, és még Charli XCX-t is látják, bár piciben a nagyszínpadon szaladgálni közben. Őszintén szólva alig volt ez több, mint amikor a magyar popelőadó lemegy falunapra haknizni, visz magával egy fellépőruhát meg egy írott cédét, és a 40 percért egész sok pénzt leakaszt a szervezőkről. Annyival persze több volt, hogy hosszabb volt.

Personal Trainer

Az első nap meglepetése és egyben a fesztivál Welcome-ajándéka a hat tagból álló, holland zenekar, a tökéletes nevű Personal Trainer volt. Már ismertem és távolról figyeltem őket, inkább számokat ismertem tőlük, mint lemezeket (kettő van belőlük) és EP-ket (abból több is). Persze azért kíváncsi voltam rájuk, de bármi lehetett az estéből: átlagos, semmi különös koncert, akár még rossz is, de végül elsöprő erejű élmény lett, belőlem pedig rajongó. A Personal Trainer jó munkát végzett velem, néhány polccal feljebb kerültek bennem, mint ahol addig voltak. Lehengerlő előadást nyújtottak, és az élményt csak fokozta, hogy a Szigeten tartózkodó összes holland ott csoportosult a színpad körül, ettől pedig kicsit belterjessé vált a dolog, pláne, hogy volt egy-két kiszólás a közönség felé hollandul is.

A Personal Trainer hol punkosan vágtat, hol funkosan lüktet, hol a Pixies jut róluk eszembe, hol meg a korai Pulp, a kortásak közül pedig a Yard Act, mégsem hasonlít igazán egyikre sem, és se nem punk, se nem funk. Hanem eszes és játékos gitár-pop Personal Trainer módra. Az öt zenész mind külön kis univerzum, jó fazon mind, de a középpontban mégis az énekes áll, akinek már a neve is vicces, bár nem tudom, hogy csak felvett, vagy ez a valódi: Willem Smit. Ő a főnök, a kreatív agy, köré szerveződik a zenekar. Willem egy csapzott, pocakos-joviális őrült, aki koncerten képtelen egyhelyben állni, és egész lényét beleadva tolja sorra a pazarabbnál pazarabb dalokat. Még a zenészek is röhögnek rajta, a viccein, pedig ők biztosan többet és többször kapnak belőle mint mi, már megszokhatták, de persze ami jó, abból sosem elég. Willem Smit pedig jó, rettentően jó. Kábé olyan, mint Jack Black karaktere a Pop, csajok, satöbbiben, amikor végre a színpadra engedik, ott pedig kinyílik, mint egy virág, és megmutatja a valódi lényét. Willem mintha csak tudná, hogy honnan érkezik a koncertjére a nép, gúnyolódik egy sort Charli XCX-en, a túlgondoltságán, de nem bántósan teszi, hanem nagyon szellemesen, és túlzásba sem viszi. Úgy pucsít, mint az énekesnő, meg az ó pólóját is viseli, természetesen Brat Summer feliratút, de csak a Summer szó olvasható, mert a többit szigszalagból kivágott betűkből átragasztotta arra, hogy Personal Trainer. És a póló, ahogy kell, a koncert egy pontján lekerül a habtestről.

A Personal Trainer koncertje arra is tökéletes, hogy kerekké tegye a fesztiválélményt, ami után már semmire nincs szüksége az embernek, csak egy ágyra, amiben megpihenhet, meg arra is, hogy elűzze a tagjaiból a fáradságot, és feltüzelje egy soha véget nem érő bulizásra. Kinek mire van épp szüksége. De bármire is, azt bátran kijelenthetjük: személyi edzőink jó munkát végeznek.