Ma jött a hír, hogy a (kibaszott) Reuters hírügynökség úgy tűnik felfedte, ki lehet valójában a több mint három évtizede Banksy művésznéven alkotó graffiti művész, aki a világ egyik legkülönlegesebb, legegyedibb, legmisztikusabb és legszerethetőbb globális popkulturális alakja. Mi itt a Pop Eye-nál természetesen nem fogjuk megosztani a hírt, nem terjesztjük, ki rejtőzhet a Banksy név mögött, csak elismerésünk és rajongásunk jeléül ajánljuk állandó kiállítását, amit Barcelonában láttuk néhány hónappal ezelőtt. Személy szerint rovatunk egy újabb (nagyon) személyes cikke következik.

Egyáltalán nem felvágásból mondom, plusz nem én tehetek róla, hanem Donald Trump: itt ragadtunk Thaiföldön, mert a Közel-Keleten zajló háború miatt törölték az összes jártunkat hazafelé, úgyhogy ma is épp egy olyan thai masszázson voltam, amire örökre emlékezni fognak a sejtjeim. A masszázs közben – így volt, nem hazudok –, beugrott, hogy most, hogy a jelek szerint otthon végre eljött a tavasz, és el lehet menni most már akár Barcelonába is, ideje lenne megírnom azt a cikket, amit tavaly november óta szeretnék megírni, amikor is a leírhatatlan élményt nyújtó Sagrada Família megtekintése után még voltunk annyira szerencsések, hogy megnézhettük Barcelonában Banksy állandó kiállítását is.

Aztán tíz méter megtétele után beértem a bungalónkba, és az a hír fogadott, hogy a (kibaszott) Reuters felfedte, ki rejtőzik a Banksy művésznév mögött. Nem fogom újra elolvasni a cikket azért, hogy pontosan idézhessem, de miután totális felháborodással végigborzongtam a hírt, azt láttam, hogy az volt az indoklás a hírügynökség részéről arra, miért tették ezt, hogy: mert ő egy közszereplő és a nagy nyilvánosságnak joga van megtudni, ki is ő, úgy, hogy közben a magánéletét tiszteletben tartják. (Úgy, hogy közzétették a nevét.) És akkor azt gondoltam: na, menjetek a jó kurva anyátokba. Ez a fajta cinikus, kattintásvadász, gusztustalanul álszent hozzáállás viszi épp pusztulásba a világunkat – már jó ideje. Ez nagyjából ugyanaz az indoklás, mint amit a narancssárga bohóc adott arra a kérdésre, hogy miért is támadta meg Iránt. „Jó okom volt rá.” Meg: „Különben ők támadtak volna meg minket.”

Ahogy semmi szükség nem volt Irán megtámadására sem, és ennek oka csak egy szerencsétlen, szeretetlen, eltévedt, orvosi segítségre szoruló vadbarom fejében igazolható, úgy semmi szükség nem volt arra sem, hogy egyszer csak hirtelen valaki leleplezze az elmúlt három-négy évtized egyik legszerethetőbb misztériumát – nevezetesen azt, ki is Banksy.

Akit az átlagosnál egy kicsit jobban érdekel, vagy jobban szereti a popkultúrát, szereti a művészeteket, és maradt még egy kis gyermeki ártatlansága, hovatovább lelke, az valószínűleg pont úgy volt ezzel a kérdéssel, mint én: annyira szép ez a mítosz, annyira pont az a lényege az egésznek, hogy ne tudjuk, ki is ő valójában, hogy már nem is akartam tudni, ki ő. Mit változtat(na) ez azon, amit ez a figura több évtizede csinál? Ha kiderülne, hogy ő John Smith Bristol alsóról, mennyivel lennénk boldogabbak? Én úgy voltam vele, hogy semennyire. Ebben az egészben pont ez volt a legszebb: köztünk jár egy mitikus alak, mint mondjuk Mátyás király, feltűnik itt-ott a világban, és a maga egyszerű, de nagyszerű eszközeivel igazságot tesz. Vagy ha nem is tesz igazságot, legalább felhívja a világ figyelmét a világban zajló félelmetes, undorító, gyomorforgató, abszurd visszásságokra, úgy, hogy attól mert ő ezeket megmutatja nekünk, mi pedig értjük, fogjuk, vesszük, egyetértünk, máris sorsközösséget érezhetünk egy nagy formátumú gondolkodóval, és máris egy kicsit könnyebben érezzük magunkat a világban, mert tudjuk, hogy nem csak mi értjük és érezzük át Banksy csodálatosan szarkasztikus, mégis valahol szeretetteljes üzeneteinek lényegét, hanem velünk együtt több millióan a világon.

Nyilván nem gondoltak bele ebbe ott a Reutersnél, de azzal, hogy – elvileg – felfedték Banksy kilétét, most megfosztottak több millió embert a világon egy több évtizede tartó csodálatos élménytől. Attól az izgalomtól, hogy nem tudjuk, ki ő, de mindegy is, szeretjük őt, mert ő egy népmesei hős. Elvettek tőlünk így egy népmesei hőst. Már attól, aki elolvasta a cikket, és most már – elvileg – tudja az igazat.

Bár, most, hogy belegondolok: tök mindegy: végül kiderült, hogy mégis John Smith az, Bristol alsóról. Kapják be az összes faszomat.

Én ezennel felmentem magam az alól a felelősség és hiba alól, hogy elolvastam a „leleplező” cikket, hisz ezt csak azért tettem, mert pont beszipkázott az a furcsa szinkronicitás élmény, hogy pár perccel korábban gondoltam arra, hogy cikket kéne írni róla, és arra kérek mindenkit, hogy ne olvassa el a Banksy kilétét leleplező cikkeket.

Kurva nagy szavak következnek: tiszteljük meg a művészet szentségét ezzel.

És akkor már csak az maradt hátra, hogy elmondom: ha van lehetőségetek elmenni Barcelonába, és érdekel titeket Banksy művészete, menjetek el, nézzétek meg a kiállítást, nagyon nagy élmény.

Máshogy terveztem ezt az ajánlót megírni, de most úgy vélem, sokkal jobb az, ha nem okoskodok a képekről, az üzenetekről, a képek készítésének hátteréről, összefüggéseiről, hanem csak itt hagyok egy csomó kedvenc képet, hogy mindenki a maga kedve, vérmérséklete, beállítottsága szerint értelmezgethesse és élvezhesse őket.

Hisz, valójában a művészetnek pont ez a lényege.