„10 éve, hogy elvesztettük a Thin White Duke-ot. Leírhatatlan, mit éreztem aznap, amikor megtudtam, hogy meghalt, és az is, mennyire hiányzik azóta is. Nem véletlen, hogy ő az a művész, akit minden évben a legtöbbet hallgatok a Spotify-on. Íme a beszámolóm arról, hogyan találkoztam David Bowie-val, 1990-ben Budapesten.”

Mező György egészen személyes írása.

Mező György – a barátainak csak: Mizó – 1985-ben csatlakozott Hegedűs László (mára legendásnak mondható) Multimédia Concerts cégéhez, ahol az ott töltött kb. 14 év alatt a világ legnagyobb sztárjainak hazai és kelet-európai produkcióin, koncertjein, turnéin dolgozott. Az első bevetése mindjárt négy Dire Straits buli volt ’85-ben, majd jött a Queen, aztán valahány név a naptárban: U2, Rolling Stones, Pink Floyd, Bruce Springsteen, Tina Turner, Metallica, Santana, Depeche Mode, Bjork és a többi.

Mizó David Bowie-val első magyarországi koncertje napján, 1990. szeptember 4-én találkozott, amiről angolul írt egy beszámolót Bowie születésnapja és halálának 10. évfordulója kapcsán, amit most engedélyével és örömmel közlünk itt a Pop Eye-on, magyarul. Íme:

Egy nap David Bowie-val

1990 szeptemberében járunk. David Bowie szünetet tartott szólókarrierjében. 1987-es Never Let Me Down című albuma óta nem adott ki új lemezt. A Tin Machine-nel dolgozott épp, de az első és a második Tin Machine-album között úgy döntött, hogy csinál egy Best of turnét Sound + Vision néven.

Mi promóztuk az első kelet-európai koncertjét Budapesten, ami szeptember 4-én volt az MTK stadionban. Egy kollégám gondoskodott a produkciós stábról, én pedig Bowie-val és Coco Schwabbal, az asszisztensével foglalkoztam.

A középiskola első évei óta nagy Bowie-rajongó voltam. Úgy gondoltam, ő az egyik legnagyobb és legforradalmibb rocksztár.

Mondanom sem kell, nagyon izgatott voltam, hogy láthatom őt személyesen. Addigra már volt szerencsém találkozni a Queen, a Genesis és a Depeche Mode tagjaival, valamint Tina Turnerrel, Peter Gabriellel, Bruce Springsteennel, Elton Johnnal, de soha nem éreztem olyan izgalmat, mint amikor vele találkoztam. Valahogy Bowie más volt számomra. Az én fejemben „isteni” vagy „alien” kép alakult ki róla. Valamiért azt gondoltam, hogy nehéz lesz vele kijönni. Abból, amit addig a múltjáról hallottunk, azt gondolhattuk, hogy távolságtartó lesz, követelőző, szóval egy pöcsfej.

Korán érkeztem a Hiltonba, és találkoztam a turnémenedzserrel. Egy kicsit beszélgettünk, majd Bowie, Coco és egy testőr kiszállt a liftből. Kezet rázott velem, és azt mondta: „Szia, David vagyok.” Még mindig hallom a hangját. A lábaim remegni kezdtek, és szinte elolvadtam az örömtől, de megpróbáltam összeszedni magam, profi mód viselkedni, és csak annyit válaszoltam: „Helló, a nevem George.”

El tudjátok képzelni? A művész, akit a legjobban csodálsz, kezet ráz veled. Ti nem pisáltátok volna össze magatokat?

Na, mindegy. Szóval, David el akart menni a Szépművészeti Múzeumba.

Limuzint rendeltünk nekik, de azt kérdezték, nem bánnám-e, ha a saját autómmal vinném őket, hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést. Ó, Istenem!!! Bowie az én autómban fog utazni???!!! Gondoltam, ha a nadrágom még száraz, akkor hamarosan biztosan nedves lesz.:)

A limuzin a hotel előtt állt, de én a garázsból vettem fel őket, és a „hátsó kijáraton” hajtottunk ki, miközben a rajongók és a lesifotósok a hotel főbejáratánál vártak ránk.

Így hát mi négyen (Bowie, Coco, a testőr és én) elhajtottunk a múzeumhoz.

Átvettem az előre megrendelt jegyeket, de David meg akarta venni a múzeumi kalauzt, és beállt a sorba az ajándékbolt pultjához. Mondtam neki, hogy én is meg tudom venni neki, nem kell sorban állnia, de ő ragaszkodott hozzá, hogy sorban álljon és várjon. Azt mondta: „Nem vagyok más, mint ezek az emberek, nem kéne különleges bánásmódban részesülnöm.”

És én még azt hittem, hogy ez az ember nehéz eset lesz, meg hogy egy pöcs? Hogy gondolhattam ilyet?

Az előtte álló hölgy elejtette a táskáját. David lehajolt, felvette és átadta neki. A hölgy ránézett, megköszönte, majd rájött, ki is áll ott vele szemben. Bowie kicsit elpirult, és azt mondta: „Semmiség, hölgyem.”

A nő odafordult a férjéhez, és levegőért kapkodva próbálta olaszul (olaszok voltak) elhebegni neki, ki áll ott mellette. A hölgy telkesen kész volt. Nyilván nem számított rá, hogy David Bowie fog mögötte állni a sorban Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban.

A nő átnyújtott neki egy képeslapot, és megkérte, hogy írja alá. Bowie előzékenyen meg is tette. „Ez nagyon kedves volt tőle” ‒ gondoltam magamban.

Aztán Coco és Bowie bementek a múzeumba. A testőr kicsit előttük haladt, én pedig kicsit mögöttük, azért, hogy megkérjük azokat, akik felismerik őt, hogy ne zavarják őket, amíg a kiállításokat nézik, és elmondjuk nekik, hogy majd kérhetnek autogramot, miután végigjárták a múzeumot. Szerencsére nem sokan ismerték fel. Bowie és Coco mély, intellektuális beszélgetést folytattak a műalkotásokról és a művészekről. Tudtam, hogy Bowie rendkívül intelligens, és hogy ő maga is fest, ezért nagyon élveztem, hogy láthattam és hallhattam, ahogy a művészetet értékeli.

Körülbelül két és fél óra múlva, amikor már kifelé tartottunk, adott néhány autogramot a múzeum előcsarnokában.

Utána ebédelni szerettek volna. Körülbelül fél 4 volt. A múzeum mögött volt a világhírű Gundel étterem. DE az ebéd- és vacsoraidő közt zárva volt. Hm. Mit tegyünk? Nos, próbáljuk meg a Robinsont, ami a Gundel étteremmel szemben volt.

Úgy tűnt, hogy ők is zárva vannak, de a kültéri terasz nyitva volt, bár vendégek nem voltak . Odamentünk, és leültünk az egyik asztalhoz. Kijött egy pincérnő, és tájékoztatott minket, hogy a teraszon korlátozott a menü, de nyugodtan rendelhetünk belőle. Átnéztük a menüt, és már rendelni akartunk, amikor odajött hozzánk az étterem tulajdonosa. Kiderült, hogy korábbról ismertem őt, de nem tudtam, hogy ő nyitotta a Robinsont. Biztosan felismerte Bowie-t, mert magyarul kérdezte: „Miért nem jöttök be?” Mondtam neki, hogy a pincérnő azt mondta, hogy a belső tér vacsoráig zárva van, és csak a teraszon lehet enni a korlátozott menüből. Erre azt felelte: „Elnézést kérek ezért. Figyelj, haver, ha ’ezt az embert’ elhozod az éttermembe, akkor minden nyitva áll előttetek. Gyertek be. Nektek nyitva tartok. Bármelyik ételt kérhetitek a teljes menüből.”

Így hát bementünk, és fantasztikus finomat ettünk. Bowie és Coco imádták. Örültem, hogy a tulajdonos tudta, kicsoda Bowie (a pincérnőnek nyilvánvalóan fogalma sem volt róla), és hogy tényleg különleges bánásmódban részesültünk. Bowie ezzel a különleges bánásmóddal szemben nem ellenkezett hevesen.:)  

Imádták az éttermet és az ételeket.

Ebéd után visszamentünk a hotelbe, David kicsit pihent, aztán kivittem őket a stadionba soundcheckre.

Értelemszerűen nem lehet jó minőségű egy amatőr videófelvétel 1990-ből, de kordokumentumnak és illusztrációnak pont megfelel:

Bowie és Coco egész este (még a koncert után is) hálálkodtak azért, hogy velük töltöttem a napot, és hogy elvittem őket a Robinsonba, ahol milyen jót ettünk. Nagy erőfeszítés volt részemről, mondhatom!:) Egy napot Bowie-val tölteni, és ingyen első osztályú ételt kapni…

6 évvel később.

Bowie az Outside albummal turnézott.

VIP-vendégként vettem részt a bécsi koncerten 1996 áprilisában. Tudtam, hogy szereti a világ különböző kultúráinak népzenéit, és hogy érdekli Bartók és az erdélyi népzene, ezért vittem neki két CD-t ajándékba. A koncert előtt találkoztam vele a backstage-ben. Nem emlékezett rám és a budapesti napunkra. Nem igazán lepődtem meg, és meg se sértődtem. Annyi emberrel találkozik a világszerte zajló turnéi során, nem várhatom el tőle, hogy emlékezzen rám 6 év után. Persze azért kurvára megtisztelő és hízelgő lett volna, ha emlékezett volna rám. A CD-nek azonban nagyon örült és hálás volt.

Bowie 1996-os Outside turnéján készült koncertfilmje:

Másfél évvel később újra Budapesten játszott.

Azon a koncerten is dolgoztam. Amikor a backstage-ben összefutottunk, rám nézett, kuncogott, és azt mondta: „Á, te vagy az, akit tavaly nem ismertem fel! Ugye?” ‒ majd nevetni kezdett. (Hallottad már nevetni? Hallanod kéne. Nagyon szexi.) Annyira örültem, hogy legalább erre emlékezett. Azt mondtam: „Igen, pontosan. Én vagyok az.”

Végre megnyugodtam. David Bowie emlékezett rám Bécsből. Megtisztelőnek éreztem. Még jobb érzés volt, mint amikor Lars Ulrich a Metallicából még a nevemre is emlékezett két év után. Bowie még azt is elmondta, hogy tetszettek neki a CD-k, amiket adtam neki, és hogy utánanézett az interneten az előadóknak, és az egyiküktől vett még zenét. Jó érzés volt.

Nos, ennyi lenne. Ez az én történetem a Vékony Fehér Herceggel.

Utoljára 29 évvel ezelőtt találkoztam vele. Azóta láttam őt élőben az Egyesült Államokban, de nem volt alkalmam újra találkozni vele.

Örökre emlékezni fogok arra a napra, amit vele töltöttem Budapesten.

Bowie 1997. augusztus 14-i Sziget fesztiválos koncertjének hangfelvétele:

Fordította és szerkesztette: Pritz Péter

Köszönet a fotókért a Rockinformnak!