2025. október 22-én éjjel, ágyban és párnák között örök álomra szenderült David Ball, akinek a neve hirtelen lehet, hogy keveseknek mond bármit is, de ha hozzátesszük, hogy ő állt a Soft Cellben a szintik mögött, illetve az elektronikus zene felvirágzásának első szakaszában (90-es évek) a The Grid nevű, sikert sikerre halmozó duó egyik fele is ő volt, akkor már biztos megvan mindenkinek, hogy ki volt ő. Csendes, szerény szürke eminenciás volt, az a típusú zenész, aki ha nincs, akkor most elég sok minden nem, vagy nagyon más lenne.

Dave Ball 66 évesen távozott, mondhatni, túl korán, de sokat változtatni ezen nem tudunk, konkrétan semmit. Neki ennyi jutott, viszont közben minimum két meghatározó, fontos lemezt elkészített – a sok-sok „csak” simán jó mellett. Az egyik a Marc Almonddal közös zenekara, a Soft Cell bemutatkozó albuma, a Non-Stop Erotic Cabaret, a másik pedig az elektronikus zene hőskorába visz, amikor Ball Richard Norisszal közös zenekara, a The Grid az 1980-as évek végén megalakult, majd a duó harmadik próbálkozásra összhozta a korai brit techno egyik megkerülhetetlen, ám mára kissé háttérbe szorult lemezét Evolver címmel 1994-ben. Almond és Norris voltak Ball fő játszótársai, de azért tegyük ehhez még hozzá gyorsan, hogy sokat dolgozott együtt Gavin Friday-jel (The Virgin Prunes) és Genesis P-Orridge-zsel (Throbbing Gristle, Psychic TV), meg még a Psychic TV-vel és Robert Fripp-pel is. Egyszóval, Dave Ball nem csak egy tánczenei számokat készítő szintis volt, hanem egy kísérletező alkatú alkotó, aki a popzenét épp úgy nem zárta ki a repertoárjából, mint az experimentális dolgokat.

Soft Cell

David Ball a Leeds-i egyetemen tanult és ismerkedett össze Marc Almonddal, akivel elég hamar megtalálták a közös nevezőt, és a találkozásból született meg a Soft Cell duó 1978-ban, ami első körben 1984-ig létezett. Később sem szakadtak el egymástól, csak zeneileg mentek más-más irányba, hogy aztán a 2000-es évek elején újra aktív üzemmódba helyezzék zenekarukat, ami a mai napig működött, de most vissza a múltba, és erre pedig még visszatérünk.

Az Soft Cell fennállásának első szakaszában három nagylemezt készített, melyek közül az 1981-es Non-Stop Erotic Cabaret volt az aranymetszés, maga a tökély, egy olyan album, aminek nemcsak az tenne rosszat, ha elvennénk belőle, de az is, ha hozzáadnánk. Ihletett pillanatban született, jókor jó helyen: az eksztatikus tánczene találkozása a nyers punkkal a szintik erdejében. Egy sötét fényekben úszó, földalatti diszkóba csábító őrület, ahol se szabályok, se határok nincsenek, és ahol abban sem lehetsz biztos, kit vagy mit takarnak pontosan a körülötted hullámzó-táncoló sziluettek. A lemeznek egy évvel később remixalbuma jelent meg, ami akkoriban még úttörő vállalkozásnak számított. A Soft Cell ebben az első érában még két nagylemezt hozott össze: az art popos és a bemutatkozáshoz hasonlóan remek The Art of Falling Apartot és a jó pillanatokat felvillantani képes, mégis összességében kevésbé sikerült Last Night in Sodomot.

A Soft Cell 2002-ben újjáalakult és nemcsak egy friss és elég jó nagylemezt (Cruelty Without Beauty) adtak ki, de turnézni is kezdtek, melynek keretében még a Sziget nagyszínpadára is eljutottak, ahol adtak egy remek koncertet, és végre élőben is hallhattuk a Tainted Love-ot, ami egy eredetileg Gloria Jones-dal volt 1964-ből, ám világsikert a Soft Cell csinált belőle. A duó még további két nagylemezt készített, egyet 2022-ben (Happiness Not Included), egyet pedig tavaly (Happiness Now Completed), és már elkészült a következő albumuk is (Danceteria), aminek munkálatait épp Ball halála előtt nem sokkal, október elején fejezték be.

The Grid

Az 1980-as évek végén Genesis P-Orridge projektje, a Psychic TV tett egy kis kirándulást az akkoriban formálódó modern elektronikus tánczene világába, és ebben nyújtott neki segédkezet Dave Ball, valamint egy másik stúdiómágis, Richard Norris. Két nagylemezt is kiadtak 1988-ban: a Jack the Tab – Acid Tablets Volume One-t, ami az első brit acid house nagylemez, és a folytatást Tekno Acid Beat címmel. Mindkettő izgalmasnak ható munka a mai napig, és összehozta Ballt meg Norrist, akik The Grid név alatt egyesítették az erejüket.

Két útkereső, kísérletező-tapogatózó, ám így is meghallgatásra érdemes nagylemez után 1994-ben megjelent a már említett Evolver, amelynek a brit elektronikus zene alaplemezei között van a helye, bátran odatehető a kortársak (Orbital, The Orb, Future Sound Of London, The Prodigy, Underworld, Apollo 440, The Chemical Brothers) lemezei mellé, és nem csak azért, mert a bendzsót sikerrel beemelték az eletronikába legnagyobb slágerükben a Swamp Thingben. Hanem azért is, mert egy erős lemez ma is érvényes hangzással és jobbnál-jobb számokkal.

A duó nem szűnt meg később sem, hanem a mai napig létezett, ám ennek most Ball halála véget vetett. A nagyon aktív időszakuk 1996-ig tartott (a Music for Dancing című remixalbummal fejeződött be), majd csendesebb fokozatba kapcsoltak, és minden évtizedben csak egy-egy nagylemezt adtak ki: a 2008-as Doppelganger még a táncparkettistákat szólította meg, a 2016-ban megjelent One Way Traffic pedig a kísérleti-experimentális elektronika kedvelőit, már a címadó és lemezt indító 26 perces szám is erről árulkodik. Maradva ezen a vonalon legutóbb (és egyben utoljára) 2021-ben hallattak magukról, amikor Leviathan címmel, a King Crimson ura, Robert Fripp társaságában egy újabb nagylemezt adtak ki, és ami hasonló munka, mint amilyeneket a gitáros Brian Eno-val hozott össze az 1970-es években (No Pussyfooting, Evening Star), illetve később (pl. The Equatorial Stars 2005-ből).

Tovább is van, mondom még

Az élete során Dave Ball mindössze egyetlen szólólemezet készített, és azt is még a Soft Cell-es időkben, 1983-ban. Az In Strict Tempo amolyan kísérletezős album, radikálisabb hangzású zene, inkább tech-pop, mint szintipop, és időnként avantgard irányba is elkalandozik. Mai füllel talán már kicsit fárasztó némelyik szám, de a korszakot jól jellemzi, és azért van rajta pár szám, amit még ma is szívesen playlistre vesz az ember.

Az In Strict Tempo albumon Gavin Friday mellett Genesis P-Orridge is közreműködik, akivel két filmzenealbumot is összehozott Ball, mindkettőt 1984-ben. Az egyik egy német experimentális játékfilm, egy ügynökös-cyberpunk szürreália William S. Burroghs írása alapján, a címe pedig Decoder. A moziban Burroghs is felbukkan, sőt Genesis P-Orridge is, akivel Ball a film zenéjét szerezte, bár másoktól is vannak a filmben zenék. A másik filmes munka Derek Jarman Imagining October című 27 perces rövidfilmje volt, amihez Ball és P-Orridge ambient aláfestést komponált. Bár se nem szóló, se nem filmzene, de mégis itt érdemes megemlíteni, hoy Ball, Jon Savage-dzsel közösen, 2018-ban kiadott egy ambient albumot Photosynthesis címmel, ami zeneileg leginkább a The Grid Robert Frippel közös albumához hasonlítható.

David Ballnak volt egy-két hamvába holt zenekari kísérlete is. Amikor a Soft Cell felbomlott, egy Andy Astle nevű énekes-dalszerzővel, valamint saját feleségével, Gini Hewesszal – akit Marc Almond korai szólópróbálkozása, a Marc & the Mambas tagjaként ismert meg – tett egy próbát Other People néven, ám az egyetlen kislemezüket olyan érdektelenség kísérte, hogy végül nem lett a dolognak folytatása. Pedig az az egy szám egyáltalán nem rossz. Szintén besült az 1980-as évek végén rövid ideig működött English Boy on the Loveranch is, ebben Jamie Jones és Nick Sanderson (a Clock DVA és a The Gun Club dobosa volt, később pedig az Earl Brutus frontembere) voltak a partnerei, és a táncparkettet kívánták megcélozni vele, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Annál jobban sikerült viszont az Alan Vega 70. születésnapja alkalmából elkészült, 8 részes EP-sorozaton való részvétel, amelyre különféle zenészek dolgozták fel Vega és a Suicide dalait. A New York-i duóra Ball és Marc Almond mindig is úgy hivatkozott, mint az egyik első számú ihletőforrásukra (David Bowie Berlin-korszaka mellett), ám a tribute-sorozat 7. számú EP-jére Ball nem vele, hanem mással, régi barátjával, Gavin Friday-jel közösen dolgozta fel a Ghostrider című számot, pedig azt a Soft Cellel is rendszeresen előadták.

Lehetne még sorolni Dave Ball produceri munkáit és remixeit, mert azokból is volt pár, és azokra ugyanaz jellemző, mint a saját dolgaira: van köztük underground produkció (pl. Virgin Prunes) épp úgy, mint sima pop is (pl. Erasure, Kylie Minogue). De azok már tényleg csak apró szépségpöttyök az életművön, ami ezek nélkül is elég szép, izgalmas, tisztességes és szeretnivaló. Isten veled, David Ball!