Meghalt Ozzy Osbourne. Teljesen értelmezhetetlen mondat. Annál is inkább, mert Ozzy Osbourne nem tud meghalni. Addig legalábbis biztos nem, amíg az a több száz millió ember, akinek életét megérintette és jobbá tette, még él és emlékezik rá. Mi is ezt tesszük most, de gyászos nekrológ nélkül. A Helikon Kiadónál 2019-ben megjelent Én, Ozzy című könyvének javított kiadásából kértünk el egy rettenetes és rettenetesen vicces részletet a fordítóktól, Fencsik Tamástól és Bus Andrástól, és a Helikon Kiadó engedélyével közöljük. Köszönünk mindent, Ozzy, odafent találkozunk!

Egész éjjel ébren voltam: zárásig a Hand & Cleaverben ittam, utána otthon piáztam, majd felrántottam néhány csík kokaint, aztán elszívtam egy kis füvet. Később jött még egy kis koksz, aztán pillanatnyi eszméletvesztés reggeli környékén, majd még egy kis kokain ébresztőnek. És egyszer csak eljött az ebéd ideje. Lenyomtam egy üveg köptetőt, három üveg bort, toltam még egy kis kokaint, elszívtam egy spanglit meg fél doboz cigit, és ettem egy főtt tojást. De tökmindegy volt, mennyi mindent pakoltam magamba, képtelen voltam lenyugodni. Gyakran éreztem így magam, miután hazajöttünk Amerikából. Órákat álltam a konyhában, nyitogattam a hűtőajtót, vagy csak punnyadtam a nappaliban a tévé előtt, kapcsolgattam egyik adóról a másikra, de sosem néztem semmit.

Most azonban valami mégis más volt.

Megőrültem.

Nem volt mit tenni: vissza kellett mennem a Hand & Cleaverbe, és ki kellett ütnöm magam. Éppen indultam volna, mikor meghallottam, hogy Thelma jön le a lépcsőn. Bejött a konyhába, és közölte:

– Elmegyek anyámhoz a gyerekekért.

Néztem, ahogy felkap egy köteg Good Housekeeping magazint az asztalról, és elteszi őket a táskájába. Aztán megállt, megfordult és végigmért. A hűtő mellett álltam fecskében és köntösben, cigi lógott a számból, és a tökömet vakartam.

– Megetetted a tyúkokat? – kérdezte.

– Mondtam, hogy selejtesek.

– Az ég szerelmére, John, etesd már meg őket! Vagy tudod mit? Hagyd őket elpusztulni. Engem már nem érdekelnek.

– Lemegyek a kocsmába.

– Ebben a frottírköpenyben, amit karácsonyra kaptál?

– Aha.

– Előkelő, John. Végtelenül előkelő.

– Nem láttad a papucsomat?

– Nézd meg a kutyakosárban! Nyolcra itthon leszek.

A következő emlékem, hogy egy pár gumicsizmában támolygok ki a házból – nem találtam a papucsomat – és egyenesen a kocsma felé veszem az irányt. Séta közben próbáltam megszorítani a köntösöm övét, a lógó herémet mégse villogtattam volna a környékbeli parasztoknak. Különösen nem a női kosztümös elmebajosnak.

Amikor odaértem a kapuhoz, meggondoltam magam. „Tudod, mi lesz? – mondtam magamnak. – Megetetem a tyúkokat, bassza meg. Ha ettől boldog lesz, megteszem neki.” Megfordultam, és elindultam a házhoz, csakhogy közben megszomjaztam, úgyhogy odamentem a Range Roverhez, kinyitottam az ajtaját, és benyúltam a kesztyűtartóba a vésztartalék whiskyért.

Egy korty. Ahhhh. Sokkal jobb. Böff…

Bementem a kertbe… de aztán megint meggondoltam magam. Basszák meg a tyúkok! Egyik kibaszott kis szemét sem tojt nekem soha egy tojást! Basszák meg! Mind megbaszhatják!

Egy korty. Ahhhh. Sokkal jobb. Böff. Újabb cigire gyújtottam.

Ekkor azonban rájöttem, hogy még az előző cigi is ott lóg a számban, úgyhogy azt bepöcköltem Thelma veteményesébe. Irányt változtattam újra, és egyenesen a fészer felé mentem.

Kivágtam az ajtót, megálltam, és megkerestem a félautomata Benellimet a szekrényben. Elővettem, aztán kinyitottam a tárat, hogy megnézzem, töltve van-e (töltve volt), majd nekiláttam telepakolni töltényekkel a köntösöm zsebeit. Aztán felnyúltam a legfelső polcra egy marmonkanna benzinért, amit a kertész tartott ott. Ahhoz a fűnyíró traktorhoz kellett, amelyikkel anno a kocsmába jártam. (Patrick Meehan irodája vette azt is, pedig én egy kombájnt kértem!)

Marmonkannával az egyik kezemben, vadászpuskával a másikban, whiskyvel a hónom alatt – és cigivel a számban – egyenesen a tyúkketrechez tántorogtam. Éppen naplemente volt, az ég narancsszínűre váltott. Thelma hangja csengett a fejemben: „John, etesd meg a tyúkokat! John, megetetted a tyúkokat?”

Aztán a könyvelőnket hallottam: „Gyerekek, ez most komoly. Ez tényleg egy egymillió dolláros számla az amerikai adóhivataltól”.

Azután Geezert: „Az új lemez címe Technical Ecstasy lesz. Új irányvonalat kell keresnünk. Nem szarakodhatunk örökké a fekete mágiával.”

Nem álltak le.

Újra és újra megszólaltak.

„John, etesd meg a tyúkokat!”

„Gyerekek, ez most komoly.”

„Az új lemez címe Technical Ecstasy lesz.”

„John, megetetted a tyúkokat?”

„Ez egy egymillió dolláros számla.”

„John, etesd meg a tyúkokat!”

„Új irányvonalat kell keresnünk.”

„Ez most komoly.”

„Nem szarakodhatunk örökké a fekete mágiával.”

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHHH!

Amikor odaértem a tyúkketrechez, leraktam a marmonkannát és a puskát, letérdeltem az „Oflag 14” -es tábla elé, és benéztem. A tyúkok bent káráltak.

– Tojt valaki tojást? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna erre a kibaszott kérdésre a választ. – Gondolom, nem. Öreg hiba.

Felálltam.

Puska megemel.

Kibiztosít.

Céloz.

Klikk-klakk.

Bang-bang!

Céloz.

Pvvvvóóó!!!

Bang-bang!

Céloz.

Pvóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!

BANG!

A puska fülsiketítő hangja szerintem mérföldekre visszhangzott. Minden egyes lövésnél fehér villanás világította be a tyúkketrecet, és puskapor szaga ült meg a levegőben. Sokkal jobban éreztem magam.

Sokkal, de sokkal jobban.

Egy korty. Ahhhh. Böff…

A tyúkok – már akik még nem randiztak újra a teremtőjükkel – teljesen megőrültek.

Vártam egy percet, hogy elszálljon a füst.

Céloz.

Klikk-klakk.

Bang-bang!

Céloz.

Pvvvóóó!!!

Bang-bang!

Céloz.

Pvóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!

BANG!

Mire végeztem, mindent elborított körülöttem a vér, a madártollak és a csőrmaradványok. Mintha hozzám vágtak volna egy vödör tyúkbelet, és a fejem fölött kiráztak volna egy tollpárnát. A köntösömnek is annyi volt. De kibaszottul jól éreztem magam, mintha egy háromtonnás üllőt emeltek volna le a hátamról. Leraktam a puskát, odanyúltam a marmonkannáért, és ráöntöttem a benzint a tyúkok maradványaira. Meggyújtottam egy cigit, hosszan beleslukkoltam, hátraléptem egy nagyot, és bepöcköltem a tyúkketrecbe.

Vhusssssssssss!

Lángok mindenütt. Aztán elővettem a maradék töltényeket a zsebemből, és bedobáltam a tűzbe.

Bang!

Bang!

Bang-bang-bang!

Höhöhö.

De akkor hirtelen valami megmozdult mögöttem. Ijedtemben majdnem ráestem a puskára, és tökön lőttem magam. Megfordultam, és mit láttam? Egy tyúk éppen mellettem próbált elslisszolni. A kis geci! Különös, elmebeteg hang tört elő belőlem – öööööööööörrrrrrrrrrrrrrrgh! –, és gondolkodás nélkül utánaeredtem. Nem tudom, mi a franc volt velem, vagy hogy miért tettem, amit tettem. Csak azt tudom, hogy egy megszállott elmebajos voltam, és fékezhetetlen dühöt éreztem minden tyúk iránt. Nyírd ki a tyúkot! Nyírd ki a tyúkot! Nyírd ki a tyúkot!

De hadd mondjak el valamit: kurvára nem könnyű elkapni egy ilyen állatot. Különösen akkor nem, ha sötétedik, huszonnégy órája nem aludtál, szét vagy hullva a piától és a kokótól, na meg gumicsizmát és köntöst viselsz.

Visszamentem a fészerhez, és előtúrtam egy kardot. Kiléptem a kertbe, a fegyvert amolyan szamurájos stílusban a fejem fölé tartva.

– Dögölj meg, te kibaszott geci, dögölj meg! – üvöltöttem, miközben a tyúk az utolsó futására indult a hátsó kert kerítése felé.

Olyan szinten rángott a feje, hogy azt hittem, bármelyik pillanatban leeshet. Már majdnem el is kaptam, amikor a mellettünk lévő ház bejárati ajtaja kicsapódott. A szomszéd, egy kis öregasszony – azt hiszem, Mrs. Armstrong volt a neve – jött ki egy kapával. Hozzá volt szokva a Bulrush-villa rémségeihez, de most talán nem hitt a szemének: égő tyúkketrec, lövöldözés; a jelenet simán beleillett egy régi második világháborús filmbe.

Bang!

Bang!

Bang-bang-bang!

Elsőre nem is figyeltem fel az öreglányra. Túlzottan lekötött a tyúküldözés, de a dögnek sikerült átszaladnia a kerítés alatt. Felment Mrs. Armstrong kocsifelhajtóján, ki a kapun, és elindult lefelé a Butt Lane-en a kocsma irányába. Akkor felnéztem, és összenéztünk a szomszédasszonnyal. Nem voltam túl szép látvány: hibbant fej, vérrel telefröcskölt köntös, kard a fejem felett. A kertem pedig lángokban áll mögöttem.

– Á, jó estét, Mr. Osbourne – mondta. – Látom, visszatért Amerikából.

Hosszú csend következett. Néhány töltény még felrobbant mögöttem. Nem tudtam mit mondani, úgyhogy csak bólogattam.

– Bulizgatunk? – kérdezte.

Ez a kötet jelen pillanatban nem kapható, de a szuper vicces, Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy még igen, illetve elérhető egy Black Sabbath-könyv is magyarul: Geezer Butler: Into The Void – Bölcsőtől a Black Sabbathig és bőven tovább.

Itt tudod megrendelni: Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy

Geezer Butler: Into The Void – Bölcsőtől a Black Sabbathig és bőven tovább