Az 1975. szeptember 12-én megjelent kilencedik Pink Floyd-album, a Wish You Were Here konfliktusoktól sem mentes, nehéz szülés volt, és még egy bizarr újratalálkozás is színesítette a munkát, ám mindez cseppet sem érezhető a nagyszerű végeredményen.

Az 1973-as Dark Side Of The Moon egyszerre volt áldás és átok is a Pink Floydra nézve. Az az album olyan magasra tette a lécet, hogy a nyomasztó gondolattól nehezen tudtak, sőt talán nem is tudtak szabadulni: újra egy ahhoz fogható lemezt kell kiadniuk. A kilencedik albumra eredetileg három hosszabb kompozíciót terveztek, ám jól mutatja a négy zenész bizonytalankodását, hogy végül a felvételek megkezdése előtt az ötletet elvetették, sőt a három számból kettő fiókba került, de csak az 1977-es Animals albumig, mert azokra végül alaposan átalakítva, új címmel, de rákerültek.

A felvételek 1975. január közepén kezdődtek, és egészen július végéig húzódtak el, hogy aztán szeptember közepén az album megjelenjen. Másképp mentek még a dolgok 50 évvel ezelőtt. A munkálatok több szempontból is feszültséggel teliek voltak. Egyfelől ott volt az említett teljesítménykényszer, ami – és ez lenne a másfelől – mindenkire másképp hatott. Roger Watersre hatott a legrosszabbul: ő például egyre inkább despotikus hajlamokat mutatott, ami időnként agresszív viselkedésben mutatkozott meg. A korábban a Pink Floydra jellemző alkotói egyensúly, hogy a dalokat közösen alakítják ki, felborulni látszott, Waters egyre kevésbé tolerálta, ha a gyeplőt ki kellett engednie a kezéből. Nem véletlen, hogy a korábban aktív dalszerző Richard Wright erre a lemezre írt utoljára számot, és majd csak közel 20 év múlva vállalkozik rá újra. Mindezek ellenére a lemez megszületett, és a feszültségek nem hagytak nyomot rajta.

A lemez dalai két témacsoportba sorolhatók: egyik fele az egyre inkább elüzletiesedő lemezipar éles kritikája, a másik pedig főhajtás a korábbi zenekari és alkotótárs Syd Barrett előtt, aki mentális problémák miatt 1968-ban hagyta ott a Pink Floydot. Már a lemezfelvétel vége felé jártak, amikor egy nap, meghívás nélkül betoppant a stúdióba Barrett, akit először fel sem ismertek: meghízott, vagy inkább felpuffadt és tök kopasz volt, beleértve a szemöldöke leborotválását is. A találkozás (ezt megelőzően 1970-ben látták utoljára) mindenkit mélyen megviselt, pláne, hogy Barrett – nyilván a betegsége meg a sok gyógyszer miatt – rendkívül furán is viselkedett. Amikor eljátszották neki az új album címadót dalát, arra mindössze annyit reagált, hogy kicsit régiesen hangzik. Wright azért a lemez utolsó perceiben beidézte Barrett talán legfontosabb, legjobb és legismertebb dalát, a See Emily Playt.