Az Arctic Monkeys debütáló albuma, a Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not 2006. január 23-án jelent meg, és a közben elmúlt két évtized alatt a brit gitárzene klasszikusává nemesedett. Szerintünk is ott a helye.

Amikor az Arctic Monkeys kiadta az első nagylemezét, a brit gitárzene a pangás időszakából lábalt ki éppen. Az előző generáció tagjai közül a Blur meg a Pulp épp nem létezett, az Oasis is már lefelé szálló ágban volt, friss erőt pedig csak a pár évvel az Alex Turnerék előtt feltűnő Franz Ferdinand jelentette. Ekkor robbant be az Arctic Monkeys, ami nyers, garázs-punkos zenéjével azonnal a középpontba került.

Már a lemez címe (Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not) is egy provokáció volt, amit a dühöngő ifjúság elnevezésű brit irodalmi, színházi és filmes mozgalom egyik kiemelkedő szerzője, Alan Sillitoe első regényéből (Saturday Night and Sunday Morning) kölcsönöztek. Nem véletlen, hogy onnan: az Arctic Monkeys tagjainak is rohadtul elege volt már, és a dühüket tizenhárom, jórészt dinamikus, ugrálós-pogózós dalban fejezték ki.

Az albumot kísérte egy kisebbfajta botrány is: többen belekötöttek abba, hogy a borítón látható fiatal férfi, a zenekar közeli barátja, az akkoriban szintén zenész Chris McClure – akit egy hétvégi napon, kora reggel fotóztak le egy liverpooli bárban egy átpörgött éjszaka után – dohányzik. A cigi végül maradt, a lemez pedig a lázadó és bulizó ifjúság egyik fontos alaplemezévé vált.