1991. szeptember 23-án nagyot fordult a (könnyű)zenei világ: ezen a napon adta ki harmadik sorlemezét a Primal Scream, ami addig csak egy közepesen izgalmas brit gitárzenekar volt, ám ez az album nemcsak az élvonalba, a legjobbak közé katapultálta a zenekart, hanem azt is bizonyította, hogy micsoda nagy nagy innovátorok is ők.

Az 1991-es Screamadelica nem hogy a mai napig hallgatható album, de olyan pazarul lett kitalálva, megszerkesztve és elkészítve, hogy nem is nagyon lehet fogást találni rajta. Ma is ugyanúgy szól, mint a maga idejében, vagyis akár készülhetett volna tegnap, meg készülhetne holnap is. Örökérvényű darab, ami úgy nemesedett, mint a közmondásszerű jó bor. De ehhez persze alapvetően minőséginek kell lenni, és ha egyetlen jelzőt kell találni a Screamadelicára, akkor az pont ez: minőségi zene.

A 11 számos nagylemez összesen 7 kislemezt fialt, ami már önmagában csúcsteljesítmény, de ha ehhez még hozzátesszük a korabeli értékeléseket, azt kell, hogy mondjuk, egy minimum tökéletes közeli lemezt tett le az asztalra 1991 őszén a Bobby Gillespie vezette zenekar. Az album nagy trükkje egyszerű volt, mint a bot, és ráadásul már megvoltak az előzményei. A 80-as évek második felében a modern elektronikus zene berobbant Angliában és komoly zenei mozgalmat indított el. Ennek volt az egyik, sok-sok izgalmat okozó végeredménye az, hogy a tipikus brit gitárzenét összeeresztették az elektronikával. Mindez még a 80-as és a 90-es évek fordulóján történt, ám máig kifejti jótékony hatását. Ebben a folyamatban élenjárt többek között a régiek közül a New Order, az újabbak közül pedig a Stone Roses. De rácsatlakozott erre a Primal Scream is, akik olyan, akkor még jórészt ismeretlen, azóta viszont legendássá vált elektronikus zenei arcokat hívtak el magukhoz a stúdióba, mint Andrew Weatherall, Jah Wobble vagy a The Orb. Az albumot kísérő kislemezeken aztán még olyan bukkantak fel remixerekként, mint Terry Farley vagy Graham Massey.

Azt is fontos megjegyezni, hogy bár az ilyesmire akkoriban még görbe szemmel tekintett a zenerajongók zöme, a nagylemez hemzseg a különféle hangmintáktól, jelentős mennyiségű mintát használtak fel többek között olyanoktól, mint a Sly and the Family Stone, Brian Eno, a Can, Elvis Presley, Edie Brickell és Vangelis, akinek a Blade Runner filmzenéjéből ollóztak. Nem ez volt az egyetlen hangmintázott film egyébként, mert a Paris, Texasból (Wim Wenders), a Sex, Lies, and Videotapesből (Steven Soderbergh első filmje) és a The Wild Angelsből (Roger Corman) is kiollóztak párbeszédrészleteket.

A Primal Scream ezt követően is sorra készítette a jobbnál-jobb lemezeket, ráadásul változatos formában, és ezt tartja a mai napig: sosem tudhatod előre, pont milyen zenei világ kerül terítékre egy-egy újabb Primal Scream albumon. Talán ez az egyik legszerethetőbb tulajdonságuk.