Október 2-án kerül a mozikba Deák Kristóf új filmje, az Egykutya, ami Varga Lóránt azonos című, és évekig nagy sikerrel futó színdarabja, illetve a PopUp Produkció előadása nyomán készült. Azt, hogy a film hogyan szerepel majd a mozikban, természetesen nem tudjuk, de az minden bizonnyal jó ómen, hogy az idei CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon elhozta a közönségdíjat. Ráadásul már mi is láttuk, és nekünk is nagyon tetszett, sőt olyan film – és már a színházi előadás is ilyen volt –, amit újra és újra megnézne az ember.

Nehéz Deák Kristóf új mozijáról, az Egykutyáról írni, mert az a legjobb a nézővel szemben, ha előzetesen semmit nem tud a filmről, vagy amit tud, az szinte semmi. A történet lényeges, meghatározó pontjainak elárulása, vagy bármelyik fordulat elspoilerezése hazavághatja a moziélményt, vagy minimum keresztbe tesz neki, úgyhogy most úgy fogom dicsérni a filmet, hogy semmit, vagy alig valamit mondok róla.

Az alapszituáció szerint adva van négy ember, négy régi barát, három nő és egy férfi, nagyjából egyidősek, harmincasok, és már alaposan benne vannak a nagybetűs Élet, a hétköznapok sodrásában. A kaotikus egyetemi évekből ismerik egymást, kollégiumi társak voltak és jó barátok, majd aztán… elsodorta őket az élet egymás mellől, azóta pedig még csak nem is hallottak egymásról, vagy alig-alig valamit. És eltelt azóta jó pár év. Pontosan 10. Most viszont, egyikük hívására, összegyűlnek egy borozgatós vacsorára a meghívó fél belvárosi lakásában, és bár mindegyikük megtehetné, hogy kimenti magát, vagy akár még csak nem is reagál a megkeresésre, mégis mindenki elfogadja az invitálást. A film ennek az estének, éjszakának a története.

Ami egy színházi előadásnál nem jelent gondot – kevés szereplő egyetlen helyszínen beszélget –, az egy filmben már problémás lehet, ám az Egykutya nem csúszik el a többszörös banánhéjon, egy pillanatra sem válik unalmassá, sőt a feszültség jelenetről jelenetre csak fokozódik. Mire is megy ki a játék, ez cirkulál a néző fejében szinte az első képkockától kezdőden. Hogy ez így áll, annak több magyarázata is van. Például az, hogy Deák Kristóf egy jó rendező, és az ebből fakadó magabiztosság stabilan tartja egyben a mozit, jól bánik a karakterekkel, a történettel, pontos stílus- és arányérzéke van, okos és érzékeny lélek. A négy színész egyenrangú partnerei egymásnak, látszik, hogy jól összeszokott csapat, de ez nem jelenti egy pillanatra sem azt, hogy rutinból teszik a dolgukat. A vásznon nem Döbrösi Laurát, Bakonyi Alexát, Tenki Dalmát és Tóth Károlyt látjuk, hanem Patikát, Nórát, Vicát és Hondát. A néző pedig ötödik tagjaként a csoportnak, ott ül a szobában, és csak figyel. A meglepetés, a hátrahőkölés, a katarzis pedig nem marad el.

De ennél beljebb most nem megyünk, talán annyit árulunk el csak, hogy az Egykutya az a fajta film, amiről a vége felirat után még sokáig agyal és beszél az ember, majd beül rá újra (és talán újra), mert azzal a szemmel már egészen másképp fogja végignézni, hogy tudja, mire is megy ki a játék. És a második nézés is tele lesz – csak már kicsit másféle – aha-élménnyel.

A kis független társulat, a PopUp, amit Bakonyi Alexa talált ki és vezet, az Egykutya című előadással tette le a névjegyét kábé öt évvel ezelőtt. Ha kimaradt a darab, az egyfelől sajnálatos, másfelől pedig akkor irány a mozi! Mert ez pont az a magyar film, amire megéri jegyet váltani. Akár többször egymás után is.