A Talking Heads-zel a csúcson hagyta abba úgy, hogy közben rossz lemezt nem készítettek, ellenben csupa jót meg igen. Azóta szólópályán halad, nagyon és kevésbé jó albumok jelzik ennek a haladásnak az épp aktuális irányát, amit pedig időről időre izgalmas és olykor váratlan kollaborációkkal színez. David Byrne pont ugyanazzal a lelkesedéssel, profizmussal, hittel és magabiztossággal vág bele akkor is a munkába, ha az valami triviális pop, meg akkor is, ha határfeszegető kísérleti zene. A skót gyökeresekkel bíró amerikai zenész-dalszerző június 18-án lép fel az Arénában, ahova tavaly megjelent, Who Is The Sky? című nagylemezének turnéjával érkezik. Egy jól sikerült, 30 számos és 2 órás playlisttel készülünk a számunkra kihagyhatatlan zenei eseményre.

David Byrne ma már egy elegánsan idősődő úr, lassan bácsi korúvá nemesedik, ám ez a munkabírásán, a tempóján és az energikusságán nem látszik, nem érződik, és az általa írt zenéken sem hallatszik. Örökké friss elme: kíváncsi, lelkes, kreatív alkotó ember, ez semmit nem változott az évtizedek alatt, legyen szó a Who Is The Sky? című albumot 72 évesen készítő, mai Byrne-ről vagy arról a fiatalemberről, aki 1973-74 környékén megírta a Psycho Killert. Úttörő, innovátor, iránymutató, példakép. Megkerülhetetlen figura, hivatkozási pont. És mindez akkor is igaz, ha nem szeretjük a zenéjét, vagy akár őt magát. A legendák, a fogalomszámba menő személyek esetében ez, hogy szeretjük vagy sem, nem is lehet fontos kérdés. Byrne azon kevesek sorába tartozik, akikre azt szoktuk mondani: ha nem lenne, vagy nem lett volna, akkor most minden kicsit más lenne. De nemcsak más, hanem kevesebb is. Vele.

David Byrne zenéjében sok minden találkozik össze és kerül közös nevezőre egy bizonyos rendszer, a Byrne-metodika alapján. Hősünk a post-punkból, az alternatív gitárzenék világából érkezett közénk, ám még javában működött az akkor már afro- és karibi-elemekkel is operáló Talking Heads, amikor Byrne, barátjával és vissza-visszatérő alkotótársával, Brian Eno-val párban elkészítette az első hangmintaalapú lemezt, a My Life in the Bush of Ghosts-ot. A lemez 1981-ben jelent meg, a készítés időpontja 1979-80 volt. Byrne az évek során másokkal is kollaborált, volt, akivel csak 1-2 számig jutott, másokkal, mint például Faboy Slim vagy St. Vincent, a teljes lemezig. A hol hosszabb, hol rövidebb pihenő- és alkotási idő letelte után érkező szólólemezek kezdetben a nagy szerelemmé váló latin popzenék áhitatában születtek, majd fokozatosan került vissza a képletbe az alter gitárzene is. De az is kiderült, hogy Byrne nyitottsága még ennél is szélesebbre nyitható. Kedveli Gershwin világát, a régi nagyzenekaros jazzt, a fa- és rézfúvósokat, a musicalt és az operát, de érdekli a hip-hop meg az elektronikus zene is. Bár képes még most is arra, hogy sötétebb, elszálltabb tónusokkal alkosson, Byrne érett alkotóként már másban utazik alapvetően. Számára a zene elsősorban nagy, boldog közösségi élmény: tánc mindenkivel.

Az alább található playlist David Byrne eddigi munkásságát foglalja össze. Úgy terveztük és készítettük el, hogy a mából indulva, majd ide-oda ugrálva az időben és lemezről lemezre, pontosan és részletesen megmutassuk David Byrne sokfelé kacsingató, mégis nagyon egységes zenei arcát. Lemez nem maradt érintetlenül – kivéve az 1991-es színpadi zenét, melynek címe The Forest, és amit sehogy sem tudtunk beleilleszteni az összképbe, ami azonban így is teljes. A végén eljutunk oda, ahonnan mindez elindult. Most pedig átadjuk a szót, vagyis a hangot David Byrne-nek, hadd szóljon: