Viharos története során negyedszer lép fel a Guns N’ Roses Budapesten: július 15-én a Puskás Arénában – ahol nagy szerencsénkre és még nagyobb örömünkre a hip-hop legenda Public Enemy lesz az előzenekar. Bemelegítés gyanánt a koncertre – egy személyes megemlékezés mellett – készítettünk egy fasza kis másfél órás GN’R-playlistet is.

Mivel elég korán kezdtem a rock ’n’ rollt (vagy talán pont időben), volt szerencsém mind a három eddigi magyarországi Guns N’ Roses-koncertet látni: elsőként a máig emlékezetes, hovatovább legendás 1992-es monstre előadásukat a Népstadionban, ahol – ahogyan arról szinte minden évben megemlékeznek az egyre szakállasodó rajongók – a GN’R a Soundgarden és a Faith No More társaságában lépett fel. (Micsoda idők voltak.) A zenekar akkor volt a csúcson, de már varrás mentén repedt. (Duff McKagan – fiataloknak: a basszusgitáros – például már akkor annyira alkohol- és kokainfüggő volt, hogy arra sem emlékezett, hogy pár nappal előtte Prágában léptek fel, csak utólag állt neki össze a kép, abból, hogy volt egy csehországi pecsét is az útlevelében.) De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy olyan koncertet adjanak, hogy attól még az egek is meghasadtak, és ahogy arra szintén mindenki jól emlékszik, aki ott volt: úgy ömlött közben az eső, hogy voltak pillanatok, amikor függönyt húzott a lelátó és a színpad közé, és kezünkben a sörünkig alig láttunk el.

Én négy, illetve három évvel korábban jártam az USA-ban, és ott lettem GN’R-rajongó. Az MTV tehet róla. A Paradise City klipjét például annyiszor láttam akkor egy szép, nagy, klasszik, amerikai doboztévén, hogy a végére összeszámoltam, hányan voltak ott a stadionban a koncerten. Annyiszor végignéztem, hogy ha most látom, egy az egyben 17 éves leszek tőle, és ott ülök egy connecticuti, csodálatos ősfákkal körülvett, kertre néző tévészobában.

Eredeti, amerikai GN’R-pólóm nekem volt először a gimnáziumban, harmadikos korunkban, csodájára is jártak a gimis társaim napokig – nagyon menő voltam benne:) ’89-ben aztán már beszereztem mindent, ami akkor a GN’R-tól beszerezhető volt – kazettán, mert ’89-ben még nem volt CD-játszóm. (Ma meg már nincs…) A Live ?!*@ Like a Suicide-ot, a Guns N’ Roses Liest, és persze az Appetite for Destructiont. És mielőtt hazajöttem, szereztem egy kurva nagy amerikai zászlót is – illetve hát, eltulajdonítottam, ezt most már bevallhatom, mert elévült a bűncselekmény. Plusz Trump biztos büszke lenne rám. Na, mindegy. Szóval, a koncert előtt természetesen rituálisan magamra öltöttem az egyik GN’R-pólómat, és gondoltam, leveszem a falról a kurva nagy amerikai zászlót, beletekerem magam, és abban megyek el. Így is lett. Aztán – nem is értem, hogyan, hisz kültéri zászló volt, és ez korábban is megeshetett volna vele – a szakadó esőben a vörös, elnézést, piros csillagokból a festék összefolyt a fehérrel meg a kékkel, és az egész ráment a gatyámra. Nagyon szépen néztem ki hazafele. Mint egy igazi lakótelepi rocker hülyegyerek. Otthon visszaakasztottam a romantikusan és hősiesen összemosódott színű zászlót a falamra, és még évekig nézegettem boldogan.

Aztán nagy bánatunkra feloszlott a Guns N’ Roses, és még nagyobb bánatunkra Axl Rose olyan kellemetlen mélyrepülésbe kezdett, hogy egy idő után – gondolom, sok más korai rajongóval együtt – teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a zenekar iránt. Értem én a rock and rollt, meg azt, hogy nem kifinomult úriemberek játsszák öltönyben operaházakban, de három órákat késni egy kétórás koncertről, az már tényleg pofátlanság, még akkor is, ha te vagy a világ (egyik) legnagyobb rocksztárja. Így volt ez a 2006-os budapesti fellépés előtt is. Igazából lényegtelen, hogy mi volt az oka; keringtek pletykák arról, hogy fájt Axlünk háta, masszőrt kellett hívni meg pihennie kellett, injekció, mittudomén, de hát három óra alatt szinte már túl lehet esni egy gerincműtéten és fel lehet belőle épülni. Vagy le lehet mondani a koncertet, és egy későbbi kanyarban visszajönni bepótolni. Na, mindegy. Úgy emlékszem, hogy nem is vártam meg a koncert végét, pedig olyat szinte soha nem szoktam csinálni, de asszem, kábé a fele előtt eljöttem, annyira méltatlan volt az egész a Guns N’ Roses névhez – hisz akkor már csak Axl volt az egyetlen eredeti tag a brigádból.

Aztán, amikor eltelt két fényév, és végre megjelent a kábé 13 éven át beharangozott Chinese Democracy című album, azt a címadó dal után kikapcsoltam, és azóta se hallgattam meg.

Furcsa volt ezt megélni, mert az összes tinédzserkoromban megszeretett zenekart a mai napig szeretem ‒ kivéve a Tankcsapdát, akikkel most nagyjából hasonlóan ambivalens érzéseim vannak azok után, amit az elmúlt jó néhány évben magukkal és hagyatékukkal művelnek a szemünk láttára. Jó adag kognitív disszonancia van bennem mindkét zenekar esetében, amikor a régi számaikat hallgatom, amiken felnőttünk. Valami szomorú, nosztalgikus érzés leng körül, hogy ez már soha nem lesz olyan, mint amilyen volt ‒ holott már rég megtanultam nem nosztalgikusnak lenni: amit 30 éve szeretek, azt már 30 éve folyamatos jelen időben hallgatom, és élem meg.

A ’92-es népstadionbeli koncertről – értelemszerűen – nincsenek fent videók a YouTube-on, csak egy hangfelvétel a Tavaszi szélről, ami oké, hogy tök giccses, de örök mementója annak, hogy Axl, ha akar, tud jófej is lenni, és kedvezni az éppen aktuális közönségének; ráadásul ott és akkor duplán fejet hajtott, mert ez a dal a fél évvel korábban, 1991 novemberében elhunyt Freddie Mercurynak is szólt, aki szintén előadta a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt a Népstadionban, 1986-ban. (Micsoda idők voltak.)

Aztán, amikor sokkal később jött a nagy hír, hogy Axl kibékült Slash-sel és Duff McKagannel (akinek véletlenül általam fordított önéletrajza itt még e-könyv formában elérhető), és világkörüli turnéra indulnak, természetesen elmentünk barátaimmal Prágába, a reptérre, hogy megnézzük: sikerül-e még valamit kisajtolni tinédzserkori lelkesedésünkből, de akkora tömeg volt, hogy két kilométerre álltunk a színpadtól, így nagyon megörültem a bejelentésnek, hogy ’23 július 19-én újra Budapestre jönnek ‒ hova máshova, mint az új Népstadionba. Nagyon fura, hogy addigra már az összes illúziómat elhasználtam a zenekarral kapcsolatban (bocs), de valahogy mégis nagy várakozásokkal mentem ki a koncertre, ami teljesen korrekt volt, de – igen, tudom, régen minden jobb volt – valahogy nem tudta megütni azt a magas mércét, amit 1992-ben nekünk és maguknak állítottak. Ettől függetlenül még mindig hatalmas élmény volt a hullámzó tömeget nézni, és érezni annak az energiáját, hogy egyszerre 50 ezer ember érzi jól magát egy Guns N’ Roses-koncerten, egy stadionban, nyáron. Mert az annyira a Paradise City-re emlékeztet.

Jövő hét kedden, július 15-én viszont minden várakozás nélkül fogok kimenni a Puskás Arénába, hogy újra megnézzem őket, hátha így most maradéktalan lesz az élmény. És igaz ez a Public Enemyre is, akiket szintén több mint 30 éve ismerek, hallgatok, szeretek, és szintén láttam már élőben őket is korábban – bár valami azt súgja, hogy bennük már nem lehet csalódni, ha eddig nem kellett. Legalábbis bízom benne. (Na, már megint az elvárások.)

És akkor nem maradt más hátra, mint bemelegíteni a Guns N’ Roses koncertjére.

Kb. 40 dalt válogattam volna bele ebbe az összeállításba, ha annak lenne értelme, de nincs, így 22 lett, mert 21-re lapot húztam, és a végére bejött a pikk ász.

Kimaradt egy csomó kedvenc, de így legalább egy jó kis, feszes, karcos, dühös, tökös, „fiatalos”, rock ’n’ rollos válogatás lett ez, amihez csak jó szórakozást tudok kívánni – ahogy a koncerthez is, a Puskásban. Get in the ring, motherfucker!

Jegyek a július 15-i, budapesti koncertre.