A halálig, a halálig, bébi – elmélkedések a szombat esti kobucis Európa Kiadó koncertről
Szerző: Pritz Péter
2026-08-30
Szombat este a poptörténeti hagyományokkal bíró közös Balaton‒Európa Kiadó koncerten a Kobuci Kertben megállapíthattuk, hogy az Európa Kiadó olyan megbízható, mint a gravitáció, és hogy azokat a dalokat, amiket újra és újra prezentálnak nekünk élőben, nem egy életen át kell játszani, hanem a halálig, a halálig, bébi!
Negyven éve lépett fel először a Balaton és az Európa Kiadó együtt Óbudán, a Zichy-kastélynál, mely koncert régóta mitikus momentumként él az ős Európa Kiadó és Balaton rajongók körében. Fantasztikus élmény azt látni, hogy ez a két zenekar annyira meghatározó erővel bír még ma is emberek életében, hogy negyven évvel később is telt ház előtt léphetnek fel ugyanitt, végtelenül lelkes közönség előtt, melynek nagy része – az ősz halántékokat elnézve – negyven-negyvenöt éve érzi teljesen magáénak ezt a két együttest.
Sajnos a Balatont ezúttal nagyjából lekéstük, de a nézőszámot és az elégedett arcokat látva minden bizonnyal ők is hozták megbízható formájukat, de 8-kor már ott álltunk a bárpultnál, és vártuk, hogy Menyhárt Jenőék újra belehelyezzenek minket az Európa Kiadó örök jelenébe.
Mindig is csodáltam azt a működést, amivel a zenészek rendelkeznek, nevezetesen, hogy koncert előtt pár perccel még ők is ugyanolyan emberek, mint mi, nekik is nyilván vannak napi gondjaik, a koncert napján kaphattak jó vagy rossz hírt, fájhat a fejük, lehetnek fáradtak, és lehet, hogy inkább otthon feküdnének a kanapén, de aztán felmennek a színpadra, és átváltoznak. Átváltoznak zenésszé, művésszé, olyan emberré, aki szeretne valamit közölni az ott lévő emberekkel, és szeretne nekik újra olyan élményt nyújtani, amit elvihetnek magukkal, és ami ‒ bár ezt ők már nem tudhatják ‒ még napokig, hetekig emelheti őket az életben, a mindennapjaikban. Az, hogy mennyit tudunk elhozni egy-egy koncertből, elsősorban nyilván azon múlik, hogy a zenészek mennyire tudnak átváltozni zenésszé, mennyire tudnak belehelyezkedni a pillanatba, és azt megosztani velünk. Illetve azon, hogy mi, a közönség, az adott estén mennyire vagyunk nyitottak és befogadók az élményre, és mennyire vagyunk képesek a nyűgeinket félretéve átadni magunkat a zenekar energiáinak.
Ezen az estén úgy láttam, hogy a zenekar és a közönség is készen állt a legnagyobb fokú energiaátadásra és -befogadásra ‒ vagy, ha a közönség nem is állt még készen, a lehető leghamarabb adták át magukat az élménynek, és ez a lelkesedés végig kitartott a koncert alatt. Vagyis, röviden: kurva jó este volt.
Menyhárt Jenő feljött a színpadra, és Menyhárt Jenő, a civil ember, aki lehet, hogy előtte még valami csip-csup ügyet intézett, vécén volt, a kalapját igazgatta, akármi, azonnal, minden átmenet nélkül átváltozott Menyhárt Jenővé, az Európa Kiadó igazgatójává. Lehet, hogy ő akkor is képes lenne erre, ha épp a Moszkva téren büntetnék őt meg az ellenőrök a metróban, mert otthon hagyta a bérletét? Irigylésre méltó képesség ez.
A zenekar egy klasszikussal, a Toporzékolokkal kezdett, és a kezdést egy újabb klasszikussal, a Küldj egy jelettel fejelte meg, és kész, máris meg voltunk véve, máris belehelyezkedtünk abba a tudat- és érzelmi állapotba, hogy mi most Európa Kiadó-koncerten vagyunk, és onnantól kezdve nem volt más dolgunk, mint táncolni, énekelni, esetleg magunkban emlékeket felidézni, és örülni annak, hogy turisták vagyunk, és itt lehetünk.
Mondjuk ezt majdnem hülyeség megállapítani, hisz ki ismerné jobban Jenőnél az Európa Kiadó repertoárját és egy koncert dinamikáját, de lenyűgöző az a képesség is, ahogyan Jenő a műsort össze tudja állítani. Régi vagy inkább örök dilemma az 30-40-50 éve működő zenekarok esetében, hogy a közönség általában a régi számokra kíváncsi, mert azokat az időket akarja újra és újra átélni, amik akkor jártak, amikor még fiatal volt, és amikor megismerte és megszerette soros kedvenc zenekarát, ugyanakkor, ha új számok nem készülnek, és azokat nem adják elő, igen könnyen nosztalgiazenekarrá válhatnak, de Jenő úgy tudja összefűzni a régi és az újabb, későbbi korszakokban született számait, hogy mára az „új számok” is „régi számok” lettek. Ma már nem lehet kimenni pisálni, mondjuk, az Annak is kell vagy az Igen, ez vér című szám alatt, mert akkor lemaradunk róla, és kevésbé lesz gazdag az élmény. (Lehet, hogy fel is fogok találni egy alkalmatosságot, ami arra szolgál majd, hogy kényelmesen elvégezhessük a dolgunkat az első sorban, főként azokra is gondolva, akik egy 80 ezres tömegben, egy stadionban, már három-négy-öt órát várakoztunk csak a koncert megkezdése előtt.)
Semmi üres járat nem volt a koncerten (miért is lett volna?), egyre másra hallgathattuk kedvenc dalainkat, és újra és újra megállapíthattuk, hogy Menyhárt Jenő dalszövegei nemcsak, hogy örökérvényűek, hanem, ahogy múlnak az évtizedek, ahogy változnak az idők és körülöttünk például a politikai rendszerek is, úgy nyernek újra és újra újabb jelentést. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy azért szerettem bele az Európa Kiadóba, mert annyira fantasztikusan megírt, időtlen szövegekkel operál, melyeket mindenki a saját tapasztalata, tudása, életkörülménye, élményhalmaza szerint fordít le magának, majd élheti át mindazt újra és újra egy-egy EK-koncerten, amit egy dal jelent neki.
Az is érdekes momentum volt, hogy a Mocskos idők ezúttal például nem a koncert végén, annak csúcspontján hangzott el, hanem a műsor felénél, ami az egyszeri zenei újságírónak azt súgja: olyan önbizalommal bír már ez zenekar ennyi év után, hogy bármelyik „csúcspont dalát” bármikor eljátszhatja most már, nem kell azt a végére tartogatnia.
Így történhetett meg az, hogy ennek a koncertnek szinte csak csúcspontjai voltak: a Ha ő nem bánja, a Jó lesz, a Tengerpart, az Ez a város, a Mindenki egyenlő és főként a Popzene mind egy-egy csúcspontját jelentette a koncertnek, amit aztán a végén persze megfejeltek még a hagyományos záró tétellel, a Megalázó, durva szerelemmel, és így a végén megint megélhettük azt, hogy a világ egyik legszarabb érzése az, amikor vége van egy koncertnek.
Kapcsolódó cikkek:
Könnyedén vett apokalipszis címmel megjelent az Európa Kiadó új albuma
További koncertvideók a Pop Eye YouTube-csatornáján
Fotó: Pritz Péter
