Mi visz rá egy fiatal srácot, hogy kirepüljön Szegedről Amerikába, hogy aztán ott körbestoppolja az egész országot? Keletről nyugatra, északról délre, délről nyugatra, majd nyugatról északra. Milyen túlélési trükkök kellenek ehhez, illetve miket tanul az ember másokról és nem utolsósorban önmagáról? Kocsik András a Konkrét Könyvek kiadásában megjelent Sávok és csillagok között című fantasztikusan jól megírt kötetéből minderre választ kapunk ‒ és sok más olyan kérdésre is, amit még fel sem mertünk tenni magunknak.

A Sávok és csillagok között egy Amerikát átívelő stoppolás igaz története. Az Erdélyből származó, Szegeden élő Kocsik András nemcsak tanárember és utazó, de nagy mesélő is. Első kézből származó stoppos tapasztalatai nemcsak útikönyvként, de önismereti szakkönyvként is megállják a helyüket. Indiában van egy mondás a szádhuk, „szent jógik” közt, miszerint: „a lélek mozgásban érzi jól magát”, ezért töltik életük jó részét zarándokúton. Mert, ahogy az angol is mondja: „az utazás tágítja az elmét”. Ne féljünk hát tágulni! Ráadásul még Stephen Kinggel is összefuthat az ember, ahogy az Andrással is megtörtént.

„Normális, otthoni körülmények között egy év leforgása alatt alig ismerünk meg új embert. Stoppolás alatt viszont naponta többel találkozunk, mind más fajták, de azért vannak visszatérő típusok: a hittérítő, az őrült vietnámi veterán, a macsó cowboy és a hippi. A stoppos hatalmas mennyiségű információt és tapasztalatot szerez azáltal, hogy állandóan mozgásban van. Ez nagyon nyitott tudatállapot, ami hozzásegít a szabadságérzet eléréséhez. A szabadság igazi átérzésének szent pillanata, amikor minden sejteddel tudod, hogy semmi probléma, és ennél jobban nem is érezhetnéd magad az adott pillanatban” ‒ vallja András csodálatos kalandregényében, amibe itt és most bele is olvashatsz:

Albany, New York

Búcsúzkodás után felszálltam a kompra, amely dugig volt autókkal és az utasaikkal. A tó másik oldalán kocsiba szálltam a kedves öreg házaspárral, akik a New York állambeli Lake Placidbe tartottak. Az út a gyönyörű Adirondack-hegység völgyeiben kanyargott, elbűvölő fenyőerdőkben. Mire megérkeztünk a téli olimpia helyszínére, eleredt az eső.

Eddig jól ment a dolog, gondoltam, de most jön az érdekes része: felvesznek-e egyáltalán, hogy továbbjuthassak. Kigyalogoltam a városka széléig – a környéken síugrópályák és sportcsarnokok feküdtek az őszi környezetben. Vermont és New York állam északi részén hatalmas juharerdők kúsznak a hegyeken, amelyek augusztus végén elkezdik felvenni téli haláltáncuk vörös ünneplő ruháit – mintha lángba borulna az erdő, mielőtt levetkőzne, és átadná magát az időleges téli, sötét és fehér halálnak. Innen ered a kanadai zászló juharlevele is. Az évnek ebben a szakában Bostonból és New Yorkból is érkeznek hétvégi bámészkodók a helyiek bosszúságára, akik ilyenkor nem bírnak a dolgukra sietni, mert a bámészkodók minimális sebességgel haladnak az utakon. Néha egymásnak is koccannak, és akkor jön a rendőrségi cécó, útlezárás.

A táblám másik oldalára ráírtam a következő nagyobb város nevét, és a szemerkélő esőben vártam „az emberem”. Alig haladt el előttem néhány autó. Egy síparadicsomban nyáron uborkaszezon van. Végre megállt egy fickó, és kikiabált a kocsiból, hogy ez az út felújítás miatt le van zárva, és nem lehet továbbmenni rajta. Ezt nem hittem el, hiszen a térképemen szép, erős piros csíkkal jelölték. Továbbment, én pedig ott maradtam, és bíztam benne, hogy valaki megoldja a patthelyzetemet. Jött is egy ázsiai, rasztahajú srác, aki ugyanazt mondta. Neki elhittem. Már kezdett sötétedni, így megkérdezte, van-e hol aludnom. Nem volt. Akkor elvisz egy biztonságos helyre – ajánlotta fel. Bizalomgerjesztő, nyugis srác volt egy régi, ütött-kopott acélteknőben, ami dugig volt a gyorsétkezdék zsíros csomagolópapírjaival. Azt mondta, elvisz egy nyugis helyre, ahová füvet szívni járnak.

Nemsokára megérkeztünk néhány hatalmas, fából készült raktárhoz. Felhúztuk az egyik nagy lengőajtót, és már be is lehetett csusszanni. Bent a polcokon lécek, pallók, gerendák sorjáztak. Beesteledett, és a srác ment dolgozni. Azt mondta, hogy az éjjeliőr járkálni fog odakint este, de ne izgassam magam, mert nem néz be a zár nélküli raktárakba. Az egyik polcon pár deszkára kigurítottam a polifoamot, majd rá a hálózsákot, belebújtam, de órákon keresztül nem jött álom a szememre. Féltem, hogy az éjjeliőr mégiscsak benéz, és hívja a rendőrséget. Láttam is az elemlámpája fénycsóváját párszor a deszkafalon keresztül átszűrődni. Nálam volt a walkmanem, beletettem egy kazettát, amit egy tábori barátomtól kaptam, aki nagyon úgy tűnt, mint aki otthon van a cool zenék területén. A punkrock műfaj egyik tipikus képviselőjét hallgattam, de inkább csak kíváncsiságból, mint élvezetből. Rájöttem, hogy ez nem az én stílusom.

Majdnem teljesen átvirrasztottam az első éjszakát. Csöpögős reggelen slisszoltam ki a menedékemről, és mentem egyenesen a buszpályaudvarra, mivel az előző esti srác meggyőzött, hogy bármennyire is szeretném, csak busszal tudok innen továbbállni. Szóval már az első napon beragadtam a stoppolással, a busz pedig egy csomó pénzbe került, mert öt-hat órás útról volt szó. Mindegy, ez benne volt a pakliban. Megvettem a jegyet. Megismerkedtem egy furcsa, de szép, egzotikus emberrel. Sötétbarna bőrű volt, afrohaja két lófarokban lógott, mandulaszeme kéken villogott. Ő is stoppolt tizenöt éve. A busz másfél órát késett, mert messziről jött. Vettem egy zsákot a hálózsákomnak meg néhány képeslapot.

A sofőr minden faluban megállt, és beugrott valahová. Gyönyörű vidéken hajtottunk keresztül: tavak és dombok sorjáztak. Azután kiértünk a freewayre, az ingyenes autópályára, ahol a határőrség megállította a buszt, és iratokat kért. Rögtön bekapcsolt a régi román útleveles reflex: a gyomor golflabdanagyságúra ugrik össze, és forró szénként lüktet. Rendben voltak a papírjaim, de úgy gondoltam, hogy a román útlevél, a keleti blokk legszegényebb országából való származás automatikusan gyanússá tesz a bevándorlás emberei szemében. A legtöbbjüknek persze fogalma sem volt arról, hogy hol vannak az országok a világtérképen. Annyi volt a lényeg, hogy fehér bőrű vagyok, és nem spanyolul beszélek.

Albanyban, New York állam fővárosában, amely jelentéktelen kis település egy csomó túlméretezett üveg- és acéldobozzal a közepén, átszálltam egy másik buszra, Utica felé nyugatra. A mohawk indiánok földjén mentünk át. (Azt, amit mi punkfrizurának nevezünk, Amerikában mohawknak hívják, mert ezeknek az indiánoknak ilyen stílusú hajuk volt. Igazából leborotválták a fejüket, és sülszőrt erősítették a tetejére, taréjban.) Szép erdős vidék volt, de nem láttam egy rézbőrűt sem.

Ne keresd a könyvet, itt van: https://konkretkonyvek.com/termek/savok-es-csillagok-kozott/