Aki volt már Berlinben, tudja jól, hogy milyen fantasztikus város. Sinclair McKay brit történész most megjelent könyvéből pedig azt is megtudhatjuk, hogy – nácizmus ide, Erich Honecker oda – már a XX. században is az volt. Sőt, a múlt századi európai történelem legfontosabb városa, a történések középpontja is Berlin volt.

A filmrendező Walter Ruttmann nevét manapság már csak a vonalas filmrajongók meg a filmes iskolák rendezőszakosai ismerik. Ez talán azért is van így, mert a jórészt kísérleti meg dokumentumfilmeket készített Ruttmann az 1930-as években a nemzetiszocialista ideológia hatása alá került, magyarul náci lett és a propaganda szolgálatába állította a tehetségét. Meg is lett a böjtje ennek: 1941-ben a keleti fronton olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy bár Berlinbe még elszállították egy jól felszerelt kórházba, ám ott már nem épült fel, hanem belehalt a sérüléseibe.

Ruttmann leghíresebb, sőt ne is köntörfalazzunk, filmtörténeti jeletőségű filmje 1927-ben született, a Weimari köztársaság éveiben, annak csúcsán, 1927-ben. Berlin, egy nagyváros szimfóniája című experimentális dokumentumfilmje szerelmeslevél és mély főhajtás a német város előtt, ami a modern élet jelképe volt akkoriban, a korlátlan lehetőségek, meg a fejlődés és a szabadság (nem beszélve a szabadosságról) városa. Egy himnusz ez a film, ráadásul pazar, mai szemmel nézve is izgalmas formai megoldásokkal. Miközben Sinclair McKay szintén pazar könyvét olvastam Berlinről, végig ez a film járt az eszembe, merthogy van egy nagyon fontos hasonlóság a nagyjából 100 év különbséggel elkészült mozi és könyv között: Berlin mindkettőben nem csupán egy város, hanem egy létező, lélegző és lüktető, személyiséggel bíró entitás, sőt már-már személy.

Persze Ruttmann egy filmrendező volt, művész, McKay pedig történész, krónikás. Előbbi képekben gondolkozott és azokkal is dolgozott, utóbbi pedig szavakkal, bár olyan jól ír, hogy a Berlinről szóló könyve olvasása közben látjuk is lelki szemeink előtt a múlt századi Berlint: halljuk a zaját és érezzük a szagát. Életre kel, szinte kézzelfoghatóvá válik.

McKay történész Berlin-könyve a város XX. századi történetét úgy dolgozza fel, hogy (majdnem) középről indít: 1945 tavaszán járunk, amikor a szovjet csapatok elérik Berlint, majd el is foglalják. Mondhatni, ez nemcsak egy dátum, hanem középpont és mélypont is egyben. Ami addig felépült, jó és rossz egyaránt, majdhogynem minden elpusztul, és a romokban innen indul újra minden. Innen tekintünk az időben vissza meg előre is. Innen nézve érthetjük meg mindazt, ami előtte volt és mindazt, ami még csak ezt követően jön majd el a város sűrű és változatos történetében. Ehhez pedig McKay mindig kiemel egy-egy ismert vagy kevésbé ismert alakot, meg felnagyít a Nagy Történetből egyes jelképes és önmagán túlmutató, beszédes epizódokat, és olyan élvezettel mesél, hogy öröm elveszni a sorai között. Így mire a könyv végére érünk, Berlinre nem is mint egy városra, hanem mint egy személyre tekintünk, egy jó ismerősünkre, már-már barátunkra. Amin (akin?) keresztül nemcsak a német történelem egy fontos szeletét, 100 évét ismerjük meg, hanem magát a XX. századot is.

Sinclair McKay: Berlin, élet és gyász a városban, mely a 20. századot formálta

Helikon

476 oldal, 7499 Ft