November 30-án jelenik meg Rock and Roll dobos címmel a Konkrét Könyvek kiadásában, Dudich Ákos fordításában a The Cult, a Guns N’ Roses, a Velvet Revolver, a Neurotic Outsiders és még számos zenekar dobosának, Matt Sorumnak igen kalandos és tanulságos önéletrajza, amibe már most beleolvashatsz itt, a Pop Eye-on.

A Rock and roll dobos lapjain a The Cult, a Guns N’ Roses és a Velvet Revolver legendás metronómja, Matt Sorum lebbenti fel a fátylat a hírességek ellentmondásos életéről.

Sorum, akinek az albumai világszerte több tízmillió példányban keltek el, őszintén mesél a szupersztárság csúcsairól és hullámvölgyeiről. Gyerekkorában Ringo Starrt bálványozta, és próbálta túlélni a mostohaapja bántalmazásait. A középiskola elvégzése után marihuánát árult, majd kokaint csempészett, de ez a karrier egy drámai lövöldözés után véget ért. Hollywoodban kezdett új életet, ahol a The Cult dobosaként kapott lehetőséget, és alig egy évvel később meghívást kapott a Guns N’ Rosesba, akikkel a hard rock két legikonikusabb albumát rögzítette: a Use Your Illusion I és II-t. A Rock and Roll Hírességek Csarnoka tagjává választott, Grammy-díjas Sorum lebilincselő stílusban mesél a világkörüli turnéiról, a drog- és alkoholfüggőséggel való küzdelméről, valamint Axl Rose-zal, Slash-sel és Duff McKagannel való együttműködéseiről.

Karrierje során olyan együttesekben játszott még, mint a Neurotic Outsiders, a Slash’s Snakepit, a Hollywood Vampires és a Kings of Chaos. Olyan rockistenek mögött ütötte a bőröket, mint Billy Idol, Steven Tyler, Billy Gibbons és Alice Cooper. Megtudhatjuk, mi kell ahhoz, hogy valaki befusson a zeneiparban, és milyen árat fizetnek a sztárságért azok, akik elérik a csúcsot. A Rock and roll dobos ugyanakkor túllép a szex, drogok és rock and roll unásig ismételt kliséin, és egy nagyon is emberi történet körvonalazódik ki előttünk.

Íme egy fejezet életéből és a kötetből: 

Record Plant

A Use Your Illusion felvételei alatt a haverommal, Mike Fasanóval Duff házában laktunk a Sunshine Terrace-on, a Laurel Canyon lábánál. Jópofa kis kecó volt, medencével meg jakuzzival.

Bizton állíthatom, hogy idővel folyamatosan be voltam kokózva. Már a Crazy Girlsben is gyakran toltam a cuccot, de a dolgok ekkortájt kezdtek el úgy igazán elszabadulni. Feltételezem, hogy ennek volt köze ahhoz a nyomáshoz, amit a stúdióban éreztem a brutális mennyiségű szerzemény, és az olyan dalok felvételének nehézségei miatt, mint mondjuk a Breakdown. Slash és Duff egyszerűen nem tudták megfejteni azt a számot, Izzy pedig addigra már le is lépett. A November Rain-nel nem tudott mit kezdeni, úgyhogy utána már csak akkor esett be, amikor muszáj volt. Na jó, kivéve azt az alkalmat, amikor a menő Telecasterén megmutatta nekünk a Double Talkin’ Jive-ot, ami egy faék egyszerűségű dal. Miközben játszotta, alápakoltam egy dobtémát, és egyetlen felvételből meg is voltunk. Mindössze három akkord az egész. Élőben később aztán Slash játszotta.

A Breakdownnal azonban jóval bonyolultabb volt a helyzet. Egyszerűen nem állt össze, és végül Slash meg Duff is megunták a kínlódást, úgyhogy inkább hazahúztak. Én se nagyon vágtam, hogy hová tart ez a szám. Tele volt fura kiállásokkal, és nem volt benne egy árva egyenletes ütem sem. Axl viszont pont ekkor futott be, és megkérdezte, hogy maradnék-e.

– Ja. Ha be akarod fejezni, én szívesen itt maradok, és dolgozom rajta egész éjjel vagy akár egész héten. Leszarom – feleltem.

Axl elmosolyodott, úgy tűnt, csípi ezt a fajta munkamorált.

– Van itt egy Greenblatt’s Deli nevű hely az utca túloldalán, ahol tartanak kaviárt. Ettél már kaviárt? – kérdezte.

– Nem, még soha – válaszoltam, miközben az járt a fejemben, hogy mennyire dekadensen hangzik ez az egész. A rock ’n’ roll hedonizmus egy teljesen új szintjére léptem.

A The Cultban arról szólt az egész, hogy beültünk a buszba, söröztünk, és heti öt este koncerteztünk. Ez volt a normál rockzenekaros életérzés. A Guns N’ Roses esetében azonban sokkal intenzívebb volt a légkör. Az emberek is másképp reagáltak, amikor megtudták, hogy a banda tagja vagy. Az az igazság, hogy az életem abban a pillanatban megváltozott, hogy beléptem.

Nem sokkal később Axllel vissza is tértünk a stúdióba. Nagykanállal zabáltuk a kaviárt, és behűtött vodkával öblítettük le. A földön ültünk törökülésben, amikor Axl hirtelen felkapott egy tollat meg egy papírt, és felrajzolt egy kört.

– Matt, képben vagy a jogdíjakkal meg a szerzői részesedésekkel? – kérdezte.

– Ööö… nem – ráztam meg a fejem.

– Oké… Mutatom, hogy megy ez. Ez itt egy pite – kezdte a tanórát, rámutatva a körre. – Az egyik fele a kiadóé, a másik pedig a szerzőké. Na most, ez a szelet pite itt Izzyé, mert Izzy írta a riffet. Ezt a szeletet itt neked vágom ki.

Ez nagyjából 10 százalékot tett ki. Megfogta a kezem, és megrázta. – Ezt azért a sok melóért kapod, amit beleteszel, és úgy gondolom, tartozunk neked ezekért a szerzeményekért.

Két-három nappal később megemlítettem a dolgot az ügyvédemnek, aki utánakérdezett.

– Slash nem megy bele, szóval ez a megállapodás nem fog összejönni – szólt vissza hamarosan. Akkoriban ez nem viselt meg annyira. Most úgy gondolom, hogy beszélhettem volna velük, vagy legalábbis rákérdezhettem volna Axlnél. Ám ezt sajnos nem léptem meg. Egyszerűen csak elfogadtam Slash döntését, aki, mint az lassan kiderült a számomra, egy igazi, dörzsölt üzletember. Játszotta a csendes srácot, aki úgy csinál, mintha egyfolytában be lenne baszva (ez mondjuk nem állt messze a valóságtól), de mindeközben sokkal okosabb, mint amilyennek mutatja magát. Dollármillióktól estem így el.

Minél több idő telt el, annál durvábban paráztam attól, hogy nem vagyok elég jó, ami azzal járt, hogy egyre több cuccot, egyre több kokót toltam. Remek, egy újabb drogfüggő! – gondolhatták joggal a többiek.

A hálószobámban Duffnál volt egy bazi nagy gardrób. Egy reggel, amikor már csak három szám maradt hátra a felvételekből, bevittem magammal a szekrénybe a vonalas telefont. Csak feküdtem a sötétben, és próbáltam aludni, ami nem nagyon akart összejönni, mert brutálisan be voltam kólázva. Éreztem a szívverésemet, vagyis nemcsak éreztem, hanem konkrétan hallottam is, amitől iszonyú pánikba estem. Szóval felhívtam a haveromat, Mike-ot, aki a szomszéd szobában volt. Neki is volt ott saját telefonja.

– Nem bírom. Nem bírom tovább csinálni – nyökögtem.

– Semmi gond, nyugodj meg! – mondta Mike még félálomban, aztán felhívta a stúdiót, és elmagyarázta a szitut Duffnak. Egy órával később Duff hazajött, és kinyitotta a gardróbajtót. – Mi a fasz? – kérdezte.

– Fogalmam sincs – tártam szét a karom tanácstalanul. Annyira szét voltam csúszva a kokótól, hogy alig bírtam beszélni, de valahogy csak kipréseltem magamból: – Duff, nem tudom tovább csinálni. Tarthatunk egy kis szünetet?

Egészen addig a pontig minden áldott nap a stúdióban rohadtunk. Duff egy szót sem szólt, szóval folytattam: – Esetleg bejárhatok később?

Szinte semmi emlékem nincs az utolsó három szám felvételéről, de azt tudom, hogy az járt a fejemben, hogy ezek a dalok kizárt, hogy felkerüljenek a lemezre. Ennek megfelelően a dobtémát hihetetlenül egyszerűre vettem.

Még ugyanezen a napon, Axl beviharzott a stúdióba teljes harci díszben – fejkendő meg minden. Egy ideje már nem láttuk, de biztosan hallotta a felvételeket, mert így szólt: – Imádom az egészet, kurva jó! A következőt csináljuk: két album lesz belőle, de egyszerre hozzuk ki őket.

Mielőtt még bármelyikünknek lett volna esélye megszólalni, teljes gőzzel folytatta: – Ugyanazt a képet használjuk a két borítón, de más-más színekkel. Meg is találtam egy tökéletes képet, Mark Kostabi jegyzi.

Mi többiek csak néztünk ki a fejünkből, hogy mi ez az őrület…

Axl nyilván látta rajtunk, hogy nem egészen győzött meg minket, mert így folytatta: – Hogy miért? Megmondom. A dupla albumok huszonöt dollár felett vannak, ami azt jelenti, hogy a lemezboltoknak a pult mögött kell tartaniuk őket.

Axl ezt onnan tudta, hogy ő maga is dolgozott a Sunset Stripen lévő Tower Recordsban.

– Nem szerencsés, ha a rajongóknak külön kell kérniük a lemezünket az eladóktól. Jobb, ha csak simán fogják a lemezt, és már szaladnak is vele a pénztárhoz – magyarázta tovább.

Emlékszem, arra gondoltam, hogy ez a csávó egy kibaszott zseni!

– Szépen visszamegyünk a Geffenhez, és újratárgyaljuk a szerződésünket két albumra.

A következő alkalomra be is hozta az album grafikáját, pontosabban egy hatalmas festményt. Rámutatott egy apró részletre az egyik sarokban, és azt mondta: – Ez lesz a borító. Kék és piros színekben.

Magyarul a festmény egy icipici részletét használtuk, amit amúgy Mark Kostabi a híres reneszánsz művész, Raffaello egyik művéről másolta.

Augusztusban Mike Clink felvetette, hogy költözzünk át a Record Plantbe. Rá is kérdeztem Slashnél a vezérlőben, hogy mi ez az egész a Record Planttel?

– Ott akarom feljátszani a gitársávokat – felelte.

– Nem vagy még túl ezeken? – kérdeztem.

Slash fészkelődött egy kicsit.

– Még egy csomó mindent rendbe akarok tenni, például a szólókon is van mit csiszolni – válaszolta.

Gondolom, látta rajtam, hogy össze vagyok zavarodva, mert hozzátette: – Átköltözünk a Record Plantbe, de nem kell ott lenned, a gitársávjaimat egyedül akarom felvenni.

Bólintottam, nem akartam több időt pazarolni egy parttalan vitára. Mindenesetre pár nappal később csak beugrottam a Record Plantbe, és láttam, hogy Slash arccal a falnak fordulva gitározik. Nem bírta elviselni, ha valaki nézte közben. Ez érdekes módon az arénákra nem vonatkozott, csak az ilyen kisebb léptékű, intimebb helyzetekre.

Két stúdiót béreltünk ki a Record Plantben, és Mike Clink végül úgy döntött, hogy az egyiket átalakítja hálószobává Axlnek. Mike úgy okoskodott, hogy ha valahogy sikerül elcsalnunk a stúdióba, talán tovább marad, ha van hol aludnia. És akkor másnap talán fel is énekel valamit…

A terv bizonyos fokig bejött, de több mint harminc dalt kellett rögzítenünk, szóval még ha Axl neki is látott délután, és késő estig tolta, akkor is rohadtul le voltunk maradva az ütemtervhez képest. A kilencvenes évek elején egy ilyen stúdió bérlése valahol napi 2500 dollár körül mozgott, szóval a produkció igazi pénznyelővé vált. Ráadásul úgy döntöttünk, hogy felveszünk pár feldolgozást is. Többek között felvettük a The Damnedtől a New Rose-t és a Sex Pistolstól a Black Leather-t.

Axlnek a Use Your Illusion I és II kiadásával nemcsak az volt a célja, hogy ne dupla albumot kelljen kiadnunk, hanem ezzel akarta biztosítani azt is, hogy elegendő anyagunk legyen ahhoz, hogy két évig turnézhassunk anélkül, hogy bármi újat kéne csinálnunk. Amit akkor még nem tudtunk, hogy később még a felvett feldolgozásokat is ki fogjuk adni a The Spaghetti Incident? című lemezen.

Ne keresd a könyvet, itt van.