Alig egy évvel az előző (Young Americans, 1975 március) nagylemez után, 1976 január 23-án jelent meg David Bowie tizedik albuma, a Station to Station, ami egy krautrockba áztatott funk-lemez.

David Bowie ekkor már Amerikában élt, közelebbről is Los Angelesben, és nagy kanállal falta a kokaint. Furán viselkedett, furákat nyilatkozott, és a határán állt annak, hogy teljesen szétessen. Előző évben már zavarba hozta a követőit a Young Americans albummal és annak soul-funk zenéjével, ami teljesen kiborította az autentikus rajongókat, nem is nagyon értették a zenei fordulatot. Ezt fejelte meg a Station to Station albummal; ám a könnyed, fülbemászó Young Americansszel ellentétben az új lemezen éjsötétre váltott, köszönhetően annak (is), hogy a funkot ezúttal nem soullal, hanem a németes, jéghideg krautrockkal eresztette össze.

Az új, 38 perc hosszúságú lemezen több lett a szinti, a számok repetitívek voltak, mindössze hat darab volt belőlük, és ráadásul, egyet (na jó, kettőt) leszámítva, mind szokatlanul hosszú is volt. A nyitó szám egyben a címadó is, ami a bő tízperces játékidejével azonnal jelezte: nem egy szokványos Bowie-lemez következik. Rövidnek mindössze a lemez két slágere mondható: a Golden Years alig több, mint négy perc, a TVC 15 pedig öt és fél. A maradék három dal pedig hatperces.

Bowie az új lemezhez új személyiséget is talált magának: a hátranyalt hajú, elegáns, rendkívül hűvös és kimért Thin White Duke-ot, vagyis a Sovány Fehér Herceget. A figurát egy filmből emelte át, Nicholas Roeg The Man Who Fell To Earth (A földre pottyant ember) című sci-fi drámájából. Ennek volt főhőse Thomas Jerome Newton, akit maga Bowie alakított. A karakter vele maradt: vitte és fejlesztette tovább a Station to Stationre. Másképp fejezte be a filmet.

Visszatérve a kokainra: fogyasztotta reggel, fogyasztotta délben és ha kellett, és hát kellett, akkor este is fogyasztotta. Rendszeresen. Olyan volt, mint a fogmosás vagy az étkezés. Talán még rendszeresebb is. Néha napokig nem aludt egyetlen percet sem. Később azt nyilatkozta, hogy a lemezfelvételre kevésbé emlékszik, mindössze villanásnyi pillanatok vannak meg belőle. Még így is sikerült egy rendkívül erős, előremutató, korszakalkotó, kikezdhetetlen és megunhatatlan, a mai napig frissnek ható lemezt készítenie. Ehhez persze kellettek a társak is: Carlos Alomar gitár, Dennis Davis dob, George Murray basszusgitár, vagyis a Berlin-korszak zenészei, valamint Earl Slick szintén gitár, Roy Bittan zongora, Warren Peace ütőhangszerek és a lemez társproducer-hangmérnöke meg szintise, Harry Maslin. Most pedig jöhet a lemez: