A Genesis alapító tagja, Peter Gabriel 1976-ban lelépett a zenekarból, hogy inkább a szólókarrierjére összpontosítson. Már az első négy lemeze is kiemelt figyelmet kapott, és kitermelt pár slágert, de a nagy menetelés a 80-as évek második felében, a So albummal kezdődött el, amit két csodálatos filmzenelemez között készített el.

1985-ben jelent meg a Birdy (Madárka) című Alan Parker-film zenéje. Az egy évvel korábban a mozikba került, nagysikerű film, amelyben a pályakezdő Matthew Modine és Nicolas Cage voltak a főszereplők, a hasonlóan népszerű William Wharton-regény adaptációja volt. A film zenéjét pedig Peter Gabriel jegyezte. Akárcsak Martin Scorsese 1988-as, Nikos Kazantzakis botránykönyve alapján készült, The Last Temptation of Christ (Krisztus utolsó megkísértése) című mozijának zenéjét, ami pedig 1989-ben jelent meg Passion címmel. Nemcsak mindkét film maradandó és csodálatos, de ugyanez mondható el a kísérőzenéikről is: minden idők legjobb filmzenéi közé tartoznak. Vagyis ebből is már látszik, hogy Peter Gabriel kreatív energiái épp az egekben jártak. Így hogyan is sikerülhetett a zenész két filmzene között elkészített ötödik sorlemeze, a So? Természetesen tökéletesen.

Peter Gabriel első négy lemeze cím nélküli: a zenész neve melletti számozás mutatja a sorrendjüket – bár mind a négy albumnak van egy nem hivatalos címe is a borítón látható vizuál alapján, és ezek pedig egyszavas címek: Car, Scratch, Melt, Security. Erős album mindegyik, jól szerepeltek az albumlistákon és hozták a kötelező slágereket is (Solsbury Hill, On The Air, Games Without Frontiers, Biko, Shock The Monkey), ám a mindent elsöprő, fokozhatatlanul nagy és széles körű nemzetközi elismerést még nem hozták el. Arra 1986-ig kellett várni, akkor történt meg, méghozzá a szerény borítójú (fehér alapon Gabriel portréja látható rajta, illetve a zenész neve és a lemez címe) So albummal.

Nem szeretnék mély zenei elemzésbe bocsátkozni, és túlságosan körbeokoskodni a lemezt, például azért sem, mert felesleges. A So azon lemezek sorát szaporítja (nincs sok), amit nem kell megmagyarázni. Csak meg kell nyomni a play gombot, és számról számra egyre érthetőbb lesz a csoda. Ez az album, hába 40 éves, trendek és divathullámok felett áll, amolyan igazi örökzene. Ahogy a közhelymondás tartja: születhetne ma is, meg holnap is, a helye és a mindent elsöprő hatása valószínűleg ma is ugyanolyan lenne, mint 40 évvel ezelőtt.

Hogy egy ilyen nagylemez megszülethessen, Gabriel zsenialitásán túl szükség volt méltó társakra is. Daniel Lanois volt a producertársa, akivel már a Birdy óta dolgozott együtt. A zenészek egy része megbízható, állandó alkotótársai voltak, akikkel félszavakból is megértették egymást, olyanok, mint a basszusgitáros Tony Levin vagy a gitáros David Rhodes. Mellettük pedig olyan vendégek adták egymásnak a stúdió kilincsét többek között, mint a dobos Manu Katché, a szintén dobos Stewart Copeland (Police), a basszusgitáros Bill Laswell vagy a gitáros Nile Rodgers, és még a háttérvokálhoz is olyanokat sikerült megnyerni, mint Youssou N’Dour vagy Jim Kerr (Simple Minds). A lemezen két duett is hallható. A lemez lírai felének legnagyobb slágerét (Don’t Give Up) Kate Bushsal, a záró This Is The Picture-t pedig Laurie Andersonnal közösen írta és adja elő Gabriel. Utóbbi egyébként Excellent Birds címmel a Mister Heartbreak című Laurie Anderson nagylemezre is felkerült két évvel korábban.

A kilencszámos nagylemez világszerte jól teljesített, szinte mindenhol az első helyig jutott az albumlistákon (Franciországot, Németországot, vagyis akkor még az NSZK-t és Japánt leszámítva). Ez a csodás art pop dalcsokor etnikus zenei elemeket vegyít a progresszív rockkal, és bátran besétál a táncparkett közepére is, az olyan, még a diszkókban is jól teljesített new wave-érintettségű dalokkal, mint a Sledgehammer vagy a Big Time. És hogy ezek milyen zseniális, stop-motion technikával készült, látványos és beszédes klipeket kaptak, az megér egy külön misét. De most már végre inkább hallgassuk meg Peter Gabriel 1986-ban megjelent, ötödik, So című nagylemezét: