A lemezt a rádióból vettem fel magnókazettára, Herskovits Iván rádiós zenei szerkesztő adta le csütörtök esti műsorában a Petőfin, ahonnan mindent felvettem, akkor is, ha nem ismertem a zenekart, mert csupa első osztályú zenét adott le, épp aktuális lemezújdonságokat, ráadásul a brit ízlés szellemében, ami hozzám mindig is közelebb állt, mint mondjuk az amerikai. Na de vissza a lemezhez, a The Smiths 1986-os remekművéhez, a The Queen Is Dead című csodálatos nagylemezhez, ami megváltoztatta az életemet.

A The Smiths-ről akkor még életemben nem hallottam – az 1980-as évek második felében Miskolcon, mint ahogy máshol sem, természetesen nem volt még internet. Nem pár percbe telt információhoz jutni. Ha valamiről tudni akartunk, elmentünk a hozzánk képest a város túlfelén található Petőfi könyvtárba, ami a fő idegen nyelvű könyvtár volt a városban sok és sokféle külföldi folyóirattal meg magazinnal, és ahol pont emiatt rengeteg nyugat-európai zenei lap volt elérhető, például a Melody Maker vagy a New Musical Express. Ezekből tájékozódtunk.

Aznap, azon az 1986-os valamelyik napon is tudatlanul ültem le a rádió elé kis középiskolásként, bekészítve várta a kazetta, hogy lenyomjam a rec. gombot, én pedig azt vártam, hogy valami jó, nekem is tetsző zene szólaljon meg azon az estén Herskovits Iván műsorában (a másik hősöm akkoriban a szintén nagyon jó ízlésű, szintén zenei szerkesztő, Göczey Zsuzsa volt). És hát lőn. Lenyomtam a rec. gombot, aztán megszólalt az a különös kórus, mintha forradalmárok szedett-vedett utcai csoportja lenne (valójában egy 1916-ban született és az I. világháború évei alatt népszerű katonadal), aztán megszólalt az a kíméletlen dob, majd jött Morrissey, és a teljes zenekar is, Johnny Marr-ral az élen belépett. Ez meg mi, kaptam fel a fejem? Hogy énekel ez a csávó? És milyen bizarrul összepasszol a cizellált énekhangja a nyers zenével! De hol a refrén? Úristen, ez de jó zene! Kábé ezek voltak az első gondolataim, amikor meghallottam ezt:

Persze a The Smiths zenéje nem hullott terméketlen talajra. Elég korán elkezdett érdekelni a zene, 10 és 14 éves korom között metálos, rockzenés voltam, a zsebpénzemből lemezeket vettem és szülinapra meg karácsonyra is azt kértem. Meg kazettát. Ráadásul van két olyan unokabátyám, akik szintén nagy zenebuzik voltak mindig is, 5, illetve 7 évvel idősebbek nálam, úgyhogy kaptam tőlük is a zenei muníciót. De mire középiskolába mentem, elengedtem a metálos-rockos korszakot, mert közben egymásra találtunk a punkkal meg a new wave-vel, és például a Sex Pistols, a Police vagy éppen a Soft Cell már jobban izgatott, mint a Deep Purple meg az AC/DC. És a lista egyre csak bővült, a kazetta- és lemezgyűjteményem, velem egyetemben átalakult, megváltozott.

Ennek a folyamatnak volt egyik fontos nagylemeze, lépcsőfoka a The Smiths 1986. június 16-án megjelent The Queen Is Deadje, melynek borítóján az 1964-es L’Insoumis (magyarul: A szökevény) című film noir egyik kockája szerepel. Zöldben úszva a fiatal Alain Delont látjuk, aki csak fekszik és révülni látszik, kábé annyira, mint annak idején én is révültem, ahogy számról számra haladt előre a lemez, én pedig egyik ámulatból a másikba estem. A mai napig érzem azt az újjászületést, azt az érzést, amit azok a számok okoztak. Egyfelől volt bennük valami ismerős, de mégis úgy, ahogy előtte még sosem hallottam. Akkoriban a címadó szám mellett a Bigmouth Strikes Again és a Some Girls Are Bigger Than Others lettek a kedvenceim, elvégre fiatal voltam még és kellett a ritmus meg a sebesség a pogóhoz, ezektől a daloktól pedig kaptam. Aztán pár évvel később, amikor már nagyobb voltam, rám talált a dekadens himnuszok legcsodálatosabb darabja, sőt ez a dal (meg ez igaz az egész nagylemezre is) maga a nagybetűs Dekadencia, a Theres Is A Light That Never Goes Out, ami nemcsak a kedvencemmé vált az albumról, hanem ez lett a kedvenc The Smiths-számom. Azóta is az. Mint ahogy a The Queen Is Dead pedig a kedvenc The Smiths-lemezem.

Amikor először meghallgattam a The Queen Is Deadet, akkor már nyitva állt előttem az az ajtó, ami a brit fókuszú, alteros és jórészt gitáros zenék világába vezetett. De ezzel az albummal lett jó szélesre kitárva, és még az étvágyamat is fokozta. Pontosan erre a lemezre vártam, ezt kerestem, és bár nem voltam tisztában vele, mert akkor jobb dolgom is volt, mint ezen agyalni és megfogalmazni, de ez a lemez állított irányba. Addig csak nagyjából tudtam, merre megyek, ösztönösen haladtam előre, akkor viszont már pontosan tudtam. Megvolt az első iránytűm hozzá. Így hát onnantól kezdve többet jártunk a Petőfi könyvtárba és tüzetesebben forgattuk a zenei lapokat, többet is jegyzeteltünk, hogy aztán minél több mindent kérdezhessünk a lemezboltosoktól.

Nem fogok zenei mélyelemzésekbe bocsátkozni, hogy bizonyítsam, mennyire jó ez a lemez. Nem vagyok zenész, nem tudok hangszeren játszani. Egyszerűen csak szeretem a zenét, zenehallgató és zenerajongó vagyok. Minden zenében, előadóban, számban és lemezben keresek valamit, ugyanazt a valamit, talán valami teljességet. Amit hallgatva nem is vágyok másra, ami után – egy darabig legalábbis – nem is kell más. Csak ez, oda majd vissza. És a The Smiths 1986. június 16-án, vagyis pontosan 40 évvel ezelőtt megjelent nagylemeze, a The Queen Is Dead ilyen. Tessék, győződjetek meg róla ti is: