Szeptember 10-étől látható az aka Charlie Sheen című, elvileg izgalmasnak ígérkező dokumentumfilm a Netflixen, amit megnéztem tegnap éjjel. Semmilyen elvárás nem volt bennem, amikor rákattintottam a lejátszásra, csak érdekelt a figura meg az élete, kíváncsi voltam, hogy dolgozzák fel, mit hoznak ki belőle. Reggel 4-ig néztem, ma viszonylag korán keltem, és a kialvatlan fejemmel mindjárt rájöttem: sokkal jobb lett volna, ha ehelyett inkább kialszom magam. Személy szerint rovatunkban személyes kritika következik.

Tényleg nem azért adtam ezt a címet a cikknek, hogy pont az ellenkezőjét érjem el vele, és most mindenki megnézze, már csak azért is, hogy levonja magának a dokumentumfilmről a saját következtetéseit, hanem azért, hogy azoknak, akik csak kíváncsiságból néznék meg, illetve azért, hátha okulnak belőle valamit, megspóroljak három órát az életéből. Ennél sokkal jobb aludni, szeretkezni, olvasni, dolgozni, a holdfényben sütkérezni, meditálni, merengeni, de még mosogatni is – szóval, valamit hasznosat csinálni.

Az ég világon semmi bajom nincs Charlie Sheennel. Bírom a csávót, szórakoztatónak, tehetségesnek, jóképűnek, viccesnek, egyedi figurának tartom (azzal együtt, hogy jó sok hasonló arcot termelt már ki Hollywood magából az idők során), és amikor a világ talán legdurvább, de minden bizonnyal leghosszabb nyilvános drogos összeomlását művelte a szemünk láttára, akkor sem ítéltem el őt, sőt, néha még nevetni is tudtam rajta meg azokon, amiket mond, mert sok igazság volt abban, amit a tesztoszteron és crack pszichózisban összehablatyolt a kamerák előtt. (Nem tudom, hogy kell tesztoszteront fogyasztani illegálisan, és nem is akarom kipróbálni, de elhangzott egy olyan adat a filmben Charlie szájából – fogalmam sincs, hogy igaz-e, nem jártam utána, csak az arányok miatt írom le –, hogy a magas érték egy férfi szervezetében kb. 710 egység, ezzel szemben nála akkor, amikor tesztoszteront fogyasztott napi 7 gramm crack vagy kokain mellett, 4000 volt ez az érték. Tényleg természeti csoda a csávó meg az, hogy ezt az egészet – eddig – túlélte.

A kétrészes, kábé kétszer másfél órás film egyébként – természetesen – tök jól össze van rakva. A helyszín, ahol Charlie az életét elmeséli, egy olyan diner, mint amilyet a Ponyvaregény elején és végén láttunk, ahol Ringo és Yolanda reggeliznek, majd megpróbálják kirabolni a helyet. Teljesen lecsupaszított a díszlet: csak Charlie-t, egy asztalt meg egy pohár (gondolom) amerikai kávét látunk.

A bejátszások már ennél jóval gazdagabbak, sőt, éjjel kettőkor nézve már-már túl gazdag is a kínálat: annyi inzert van a gyerekkori haverokkal Super 8-assal készített home videókból, későbbi filmjeiből, későbbi filmjeiből, amikben apjával szerepel, tévériportokból, interjúkból, bírósági tárgyalásokból, paparazzi felvételekből, hogy néha el lehet veszíteni a fonalat, de ez igazából nem zavaró: aki figyelmesen nézi, azért tudja követni. Az viszont nagyon ügyes megoldás, ahogyan élete mesélése közben az egyes momentumokat ezekkel a bejátszásokkal illusztrálják, mert így teljesen összemosódnak a határok Charlie Sheen magánélete és szerepei közt, vagyis, azt a hatást kelti ez a megoldás, mintha Charlie Sheen az egész életét a kamerák előtt élte volna le. (Ami nagyjából így is van.) Ez a szál akkor járatódik csúcspontjára, amikor a Két pasi meg egy kicsiben megjelenik akkori (vagy talán már épp ex)felesége, Denise Richards és a sorozat egyik jelenetében bepelenkázza saját csecsemőjüket.

Hollywoodi dokumentumfilmről lévén szó, természetesen emellett megszólalnak híres emberek, barátok, gyerekkori barátok, kollegák, rendezők, exfeleségek, egyik testvére, de még a drogdílere is (!), akit Sheen „jó barátjaként” nevez meg a filmben. (Érdekes csavarokra képes az élet: egy börtönviselt, jelentősen elhízott, nem túl intelligens arc lesz egy ponton Sheen sokadik visszaesése után a dílere, együtt drogoznak, van, hogy hetekig, Sheen elképesztő mennyiségű pénzt költ el nála (is) cuccra meg mellette persze kurvákra – mint a legvégén kiderül: még férfi prostituáltakra is, kábé: „miért ne?” alapon –, és amikor már nagyon úgy látszik, hogy emberünk el fog halálozni, a díler és Sheen egyik jóakarója szövetkeznek, és azt találják ki, hogy onnantól egyre gyengébbre főzi meg neki a cracket. Másfél év alatt jut el oda így Sheen, hogy megunja a cracket meg a drogozást, mert már nincs rá semmilyen hatással. Vagyis végül Sheen ma 7 éve azért tiszta, mert 7 évvel ezelőtt a saját drogdílerének sikerült őt lehoznia a cuccról.)  

Miközben Sheen – egyébként őszintén és a tőle megszokott humoros, szórakoztató módon – meséli az elképesztőbbnél elképesztőbb és egy idő után borzalmasabbnál borzalmasabb sztorikat az életéből (ami elsősorban azért borzalmas, mert közben születik öt gyereke három nőtől), a színész kaján mosolyából nem tudjuk nem észrevenni, hogy sokszor utólag is jókat röhög magán. Olykor-olykor megnyílik, és élete történéseinek lajstromba vétele mellett kicsit reflektál a tetteire, de mire a végére érünk a világ egyik leghosszabb alkoholos és kábítószeres tivornyájának (vagyis Sheen életének), semmilyen tanulságot nem tudunk levonni belőle magunknak. Azt már a South Park legeleje óta tudjuk, hogy a „drogok rosszak”, továbbá a ChamelPhat Hangin’ out with Charlie című számából konkrétan azt is tudjuk, hogy „Charlie is a hell of a drug” (charlie = kokain), tehát ezt sem tanulhatjuk már meg belőle, maximum azt, hogy ha 11 éves gyerek vagy, ne menj el apáddal (Martin Sheen) a Fülöp-szigetekre a filmtörténet egyik legdrurvább és leghosszabb filmforgatására, ami az Apokalipszis most volt, mert esetleg apokaliptikus lesz az életed.  

Esetleg azt még megtanulhatjuk belőle, hogy ne legyünk hollywoodi filmsztárok, és ne költsünk el több millió dollárt drogokra meg kurvákra.

A szórványos önreflexió közben egy érdekes gondolat felmerül: minket embereket általában arra tanítanak, hogy hogyan kell sikeresnek lenni, hogyan kell menet közben a kudarcainkat feldolgozni, és továbbra is a sikerre törekedni, de azt nem, hogy hogyan kell kezelni azt, amikor elérted a sikert. Ezen legalább el tudtam tűnődni egy pár másodpercre, és készítettem magamnak egy mentális feljegyzést arról, hogy ha majd egyszer nagyon sikeres leszek, felhívom Charlie-t, és megkérdezem tőle, hogy akkor most mi a teendő, mire jutott végül, milyen tanáccsal tud szolgálni.

Egyáltalán nem szeretem a pszichologizáló, önmarcangoló, kéztördelős, nyilvánosan bűnmegbánós, esdeklős, bocsánatkérős, közhelypuffogtatós rehabilitációs dokumentumfilmeket, de azon kaptam magam a film nézése közben, hogy csak azért nézem tovább, azért vagyok kíváncsi a végére, hátha megtudunk valamit abból, hogy a csávó, aki szinte az egész életét végigitta, végigdrogozta, majd ezt csodával határos módon túlélte (kis túlzással többször adagolta túl magát, mint ahányszor levegőt vettem a film nézése közben), tulajdonképpen ezt miért is csinálta, de végül csak egy-két vicces, érzelmes mondat hangzik el meg az, hogy hálát érez (ami szép dolog, az egyik legjobb, amit tehetünk magunkért az az, hogy hálát érzünk akármiért is), aztán vége.

Nem Charlie Sheen kezdeményezte, hogy az életéről dokumentumfilm készüljön. A rendező Andrew Renzi győzködte őt hónapokig, hogy csinálják meg a filmet, de azon kívül, hogy jó sok pénzt keressenek vele meg azon kívül, hogy megmutassák, milyen jól tudnak ma már dokumentumfilmet készíteni a szakemberek, ha megvan hozzá minden háttér- és emberanyag, ami kell, nem derült ki, hogy a film miért is készült. Nem mondanám, hogy katasztrófa-turizmus a film (bár bizonyos részeknél ez szinte elkerülhetetlen), meg – áttételesen – az is kiderül belőle, hogy az amerikai társadalom nagy része mára menthetetlen, de az is biztos, hogy egy ekkora volumenű alkotásból valamilyen tanulságot talán mégiscsak jó lett volna, ha le tudunk vonni magunknak – vagy főleg a szereplők maguknak –, azon kívül, hogy napi hét gramm crack, több liter pia és fél kiló tesztoszteron árt az egészségnek.