David Byrne Budapesten járt, és koncertet adott a Puskás Arénában – a hír ennyi csupán, ez a száraz tényközlés. Ám pont a lényeg hiányzik belőle: az élmény, amit tegnap este kaptunk ettől a 74 esztendős, skót gyökerekkel bíró, amerikai zenész-dalszerzőtől és a társaitól, hogy a koncert közönsége szinte egy emberként fosta össze magát a gyönyörtől kábé 2-3 perc után, az úgyszólván leírhatatlan, visszaadhatatlan. Ott kellett volna lenni, hogy legalább érezze az ember, miben is vett részt. De azért most megpróbálom visszadni.

Korábban is voltam már David Byrne koncerten, és emlékszem, hogy minden egyes alkalommal úgy jöttem el róla, hogy az év legjobb konertjét láttam, vagy minimum az egyik legjobbat. Ám valamiért eszembe sem jutott most az a lehetőség, hogy alakulhat ismét így, csak akkor, amikor pár perccel kezdés után már levegő után kapkodtam, és nyeltem a boldogság örömkönnyeit vissza, hogy hát ez valami csoda! Nem is koncert volt, amit tegnap láttunk, hanem egy zenés színház, színházkoncert, vagy fordítva, koncertszínház, annyira ki volt találva, meg volt komponálva minden a háttérvetítéstől kezdve egészen addig, hogy a folyamatos mozgában lévő zenekarból ki éppen hol áll. Az összes szám külön kis galaxisként létezett a nagy koncertuniverzumon belül. Ez azt is jelentette, hogy minden szám külön kis katarzist okozott, így a végére ez a sok kis katarzis egy nagy katarzistömbbé állt össze.

David Byrne-nel együtt összesen 13-an álltak a színpadon – hősünk, úgy látszik nem babonás –, és az összes szereplő minden mozdulata meg lépése pontosan ki volt találva, meg volt koreografálva; olyan érzésem volt, mintha egy gépet látnék, amelyiknek nincs borítása, így látom a belsejét és a hibát távolról és közelről sem vétő, olajozott működését. Lenyűgöző kreatív precizitás áradt a koncertből, és nem lehetett nem arra gondolni, hogy ezen az előadáson a szereplőknek (zenészek, énekes-táncosok) bizony észnél kell lenniük, de közben pedig milyen jó lehet közéjük tartozni.

Bár az események természetesen David Byrne körül forogtak, ő volt a koncert központi karaktere, a gép motorja, ám gyakran húzódott a háttérbe vagy oldalra, félre, és azért, hogy a többieknek is teret engedjen. A 12 ember, aki végig kísérte és követte őt, nemcsak végrehajtó robotok, hanem épp olyan fontos szereplői az előadásnak, mint maga Byrne, aki pedig viselkedésével, társai felé tett gesztusaival ezt folyamatosan ki is fejezte, meghálálta nekik a pontosságukat, az odaadásukat és az alázatosságukat. Bár Byrne neve szerepelt a plakátokon, ez volt a hívószó, és minden bizonnyal az ő fejéből pattant ki minden, ami lényeges ebben a pazar turnéban, mégis úgy festett a csapat, mint akik közösen alkottak meg mindent. Mint egy szorgos és lelkes és alkotó csipet csapat. Pedig a tizenkettek mindössze követik a tizenharmadikat, menetelnek utána és minden bizonnyal boldogan megteszik mindazt, amit mond nekik a mesterük, ez a 74 életéve ellenére kicsattanóan energikus és lelőhetetlen figura, aki nemcsak mesél, viccelődik meg persze elsősorban énekel és gitározik, hanem megállás nélkül mozog, táncol, és aki örökre megőrizte a gyermeki énjét, ami pedig irigylésre méltó, elnézve a koncertet mindenképpen az.

A program természetesen David Byrne szólószámaiból és Talking Heads-dalokból állt. A koncert első felében ezek felváltva követték egymást, egy ilyen, aztán egy amolyan, de kábé féltávnál felborult az addigi egyensúly és a szólódalok kerültek fölénybe, mígnem a koncert vége felé jött a kiegyenlítődés, amikor is pedig inkább a Talking Heads-számok voltak többségben. Persze, aki bírja Byrne világát, annak édesmindegy, melyik érából szól az aktuális dal, jöhet Byrne-től bármi, és igazából sok különbség nincs is: a szólókorszak és a Talking Heads időszak számai harmonikusan simultak egybe. Mégiscsak ugyanaz a személy a szerzőjük, meg az előadójuk is. A legnagyobb ováció talán a Psycho Killernél volt, amibe jó adag meglepődés is keveredett a rajongásból fakadó elragadtatás mellé, mert némiképp váratlanul csendült fel a szám, valami tök mást vártunk. De hát David Byrne egy varázsló. Ezt 1992-ben tudtam meg biztosra, amikor először láttam élőben, és most pedig elégedetten és megnyugodva dőltem hátra – de persze csak fejben, mert nem ültem, hanem a küzdőtérről néztem a koncertet –, hogy a helyzet továbbra sem változott.

Ha lemaradtál a koncertről, a cikkben található videómennyiség nem lenne elég, ajánljuk a nemrégiben elkészült David Byrne playlistünket, ami az A post punktól a latin popig – karrierösszegző playlist David Byrne budapesti koncertje elé (meg utána is) című cikkünkben jelent meg.

És akkor íme még pár kép és egy videó a végére: