Június 24. és 27. között zajlott le óriási sikerrel és a lehető legjobb hangulatban a 18-ik Fishing On Orfű fesztivál, melyen a Pop Eye is képviseltette magát. Az utolsó napról munkatársunk, Mádai Zoltán áradozik most itt magazinunk Személy szerint rovatában.

Majdnem minden korombeli és fiatalabb barátom, ismerősöm, családtagom közül én voltam az egyetlen, aki még egyszer sem volt Fishingen. Erre az egyszerű magyarázat az, hogy, habár itt élek, ide születtek a gyerekeim, a viszonyom a legtöbb dologhoz, ami kortárs és magyar, az utóbbi évtizedekben fanyalgóan lesajnáló volt. Persze szabályt erősítő kivételek mindig is akadtak, de az 1990 utáni magyar film, foci, zene és rengeteg minden más, amivel kapcsolatba kerültem, összességében nem azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy: „igen. kérek még.”

Aztán egy héttel ezelőtt egyszer csak megkeresett a nálam is „Gen X-ebb” unokatestvérem, hogy menjek le vele a Fishing on Orfű zárónapjára, és mivel amúgy is aznap van a születésnapom, a jegyet ajándékba kapom és így együtt mehetünk oda, ahol még egyikünk sem járt.

Vágás, következő jelenet: kiszállunk a kocsiból, ami elvitt a tóhoz és a fesztiválhoz vezető bekötő úthoz, elbúcsúzunk a sofőrtől, és folytatjuk az utat egy kellemes tempójú vándorlással, délután három körül a rekordokat döntő hőségben. Eleinte az erdő szélén, majd a víz felőli oldalon nádassal szegélyezett kanyargós tóparti gyalogúton sétálunk, másokat követve, madárcsicsergéssel, bogárciripeléssel a háttérben. Egyszer csak, nem olyan távolról zenét hallunk, „aha, ez már biztos az lesz,” majd pár perccel később, ahogy a zene egyre hangosabb, egy csoportosulást látunk magunk előtt, ott, ahol már nincs nádas és végre látszik maga a tó is. Odaérve az a kép fogad, hogy egy széles stégen és akörül, valamint a nyakig érő vízben lazul jó pár tucat fiatal, a parttól kb. 50 méterre pedig egy akkora színpad lebeg a vízfelszínen, hogy pont elfér rajta egy 4-5 tagú zenekar, akik olyan ötletes, zúzós, poénos, punkos funkot meg pszichedelikus metált játszottak, amilyet még nem hallottam. 

‒ Ez a Hocuspony ‒ tudjuk meg egy sráctól miközben állunk és szívjuk magunkba az élményt: itt vagyunk egy tóparton, körülöttünk egy csomó jól karban tartott fiatal lány és srác, a környezet gyönyörű, a zene meglepően eredeti és nagyon fasza, a hangulat egy szóval leírva „tökéletes”, és még azt se tudjuk, hogy hol van maga a fesztivál.

Az ember azt gondolná, hogy egy lassan 20 éve minden évben megrendezett fesztivált megtalálni kb. annyira lehet nehéz, mint a Szigetre eljutni a Flórián térről. Plakátok, irányjelző táblák, kordonok, láthatósági mellényes adóvevős hadsereg, ami ilyenkor megszokott. Hát, ezek közül itt semmi sem volt, úgyhogy néhány kilométerrel többet tettünk meg a kelleténél, mire megtaláltuk a bejáratot. Közben viszont annál többet tapasztaltunk meg az orfűi tó körüli életből, ami sok mindenben a gyerekkori balatoni északi parti emlékeket hozta vissza, amiket imádtam.

Enter Fishing

Pénztár, karszalag, táska motozás, „Sziasztok, jó szórakozást!”, és már bent is voltunk. Innentől eltekintenék attól, hogy kronológiai sorrendben számoljak be az eseményekről, és inkább rátérek arra, hogy miért is akartam egyáltalán írni erről a napról a Fishingen. Röviden: ez volt életem eddigi legjobb fesztiválélménye, a helyszíntől kezdve, a közönségen át, a zenei felhozatalig és az egészet átfogó KULTURÁLIS hatás miatt. Mire eljutottunk a Dé:Nash-koncert fináléjához, amit a fűben heverészve éltünk meg, és a tömeg a végén az előadás résztvevőjeként zúgta, hogy „MOCSKOS TISZA!”, akkorra már világos lett: én ezt a Magyarországot szeretem. (Aki ezen a ponton ebbe politikát akar belelátni, az tévúton jár, de erre is kitérek mindjárt).

Valamikor két koncert között muszáj volt visszamennünk a tóhoz a hőség miatt, ahova ezúttal 10 perc alatt sikerült eljutni a két és fél órás korábbi bolyongáshoz képest. Ott akkor már nem volt koncert, de belecsöppentem egy beszélgetésbe, ami arról szólt, hogy Dé:Nash kvázi a mai modern Waszlavik, viszont sokkal erősebb zenei alapokkal. Visszafele jövet az Extázis sátorban (ahol hűvösebb volt, mint a szabadban?!?!), belenéztünk a Böilerbe, mely zenekar énekese, Riger János, unokatesóm szerint szintén zuglói srác (velünk együtt). A Böiler valami szigorú, precíz és brutális energiájú metál-punkot játszott, olyat, amilyet a Metallica csak néhányszor tudott produkálni röpke negyveniksz év alatt. Ott aztán volt mosh pit, Exploitedet idéző dallamok, és bravúros hangszerelés, nyilván olyan határokon belül, amiket ez a műfaj megenged. 

‒ Figyelj, szerintem Sisi már megy, ő meg kell nézned, mert tényleg nagyon jó a csaj ‒ kaptam az eligazítást, és már mentünk is az egyik nagyszínpadhoz, a Csészényi térhez. Sisi nem tudom hányadik koncertélmény volt aznap, olyan előadóktól, akiket sosem láttam/hallottam még korábban, de addigra egy általános közös értékrend kezdett körvonalazódni, amit nem lehetett nem észrevenni: minden előadó nagyon komoly produkcióval állt elő, és minden produkciónak határozott „személyisége” volt. Rengeteg eredeti stílus, fantasztikus zenei ötletek, lehengerlő színpadi energiák és csúcsminőségű hangszerelés volt jellemző az egészre. Azt mondjuk hozzá kell tenni, hogy mindez a Fishing által biztosított 10/10-es technikai háttérnek köszönhetően tudott igazán érvényesülni. Visszatérve Sisire: végre újra egy karakteres, őrült csaj, zseniális zenekarral, néha turbó-úthengeres hip-hop alapokkal, akihez hasonló jelenséget én legalábbis nem láttam Kontroll-Ági óta. 

Néhány gondolat a közönségről: ez az egész fesztivál azért létezik, mert ezeknek a fiataloknak igényük van rá. Igényük van az ő nyelvükön megszólaló, az ő érzéseiket és gondolataikat művészi eszközökkel ábrázolni tudó előadókra. Az őszinte, tartalmas, és gyakran nagyon jó humorú üzenetekre, és az azokat kísérő magas szinten kreatív és minőségi zenékre. A közönség nagy többsége ‘90 után született, ahogyan valószínűleg az előadók is. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy az ennél idősebbek itt nem érdemelnek említést, csupán azt mondom, hogy szerintem ez a jelenség mostanra szintetizálódott egy olyanná, amit „kultúrának” nevezhetünk. A kultúra része az is, hogy mindenki jó fej és bármikor szívesen szóba elegyedik ismeretlenekkel, mert annyit lehet tudni, hogy ha már itt van valaki, az egy komoly szűrőn esett át. Az is a része ennek a kultúrának, hogy a néha felbukkanó egynemű pároknak itt már nem kellett szivárványos zászló, hogy mindenkivel tudassák a másságuk fontosságát, mert ők itt ugyanúgy otthon vannak, mint bárki más. Az előadások pedig minden esetben az előadók és közönség közös produkciói voltak. Nyilván, mivel egy nyelvet beszélnek, szó szerint és képletesen is. 

Az egész fesztivál ahogy van, annyira „emberi”, amennyire csak lehet. Vizes blokkok, kukák mindenütt, ahol kell, WC előtti sorban állást pedig nem láttam. Eldobott szemetet viszont csak elvétve, és mivel üveget senki sem kap a kezébe, akár mezítláb is lehet közlekedni a fesztivál egész területén. A hang és képminőség, valamint az akusztikai tervezés olyan, amilyet még nem igazán tapasztaltam. Minden hangtartomány döbbenetesen tisztán és erősen jött át a hangfalakon, torzulástól mentesen, az összes helyszínen. A két nagyszínpad egymástól kábé 100 méterre lehetett és főműsoridőben figyeltek arra, hogy ne menjen két koncert párhuzamosan, de a hangbeállások alatt is maximum egy 10 méteres sávban volt mindkét színpad egyszerre hallható. Annak köszönhetően pedig, hogy a fesztivál szervezői maximalizálták a nézőszámot, hely volt mindig, egyszer sem lehetett érezni azt a tömegáramlást, ami ilyenkor annyira jellemző. Röviden összefoglalva, a rendezők, a közönség és az előadók mind megtalálták azokat a közös alapértékeket, amikre szinte tökéletes élményeket lehet építeni. 

Az a helyzet, hogy míg mi, az X generáció tagjai azon paráztunk, hogy mi lesz itt ebben az egyre pusztuló, hajdan volt szép reményű országban, ha „ezek” még négy évet fognak uralkodni, addig a mi gyerekeink generációja szép lassan olyan kultúrát teremtett magának, ami nem csak hogy irigylésre méltó (mármint ahhoz képest, amivel mi nőttünk fel), hanem aminek segítségével igazából ők voltak azok, akik berúgták ennek a rendszerváltásnak a kapuját idén április közepén. Vagyis nélkülük nem sikerült volna. Okkal lehetünk hát büszkék rájuk, és személy szerint alig várom, hogy ők és a kultúrájuk legyenek többségben, hogy egyszer majd egy olyan Magyarországon élhessünk mindannyian, amilyet ők ma megteremtenek maguknak kicsiben, például egy Fishing on Orfű fesztiválon. 

*

És akkor most egy kis hidratációs szünet a Belgával:

További rengeteg fishinges koncertvideó a Pop Eye YouTube-csatornáján