Melyik volt a hangosabb: a mother vagy a fucker? – Ilyen volt az IDLES budapesti koncertje
Szerző: WG
2026-07-11
Megvolt, ultrajó volt, túléltük. Vannak koncertek, melyek után napokig kóvályog az ember, és ez ilyen volt. A fejemben még mindig zúgnak a gitárok, és üvölt a tömeg: „Mother! Fucker!”. Az IDLES jött, látott és odabaszott. Mi meg győztünk, mert egy maradandó koncertélménnyel lettünk gazdagabbak.
Nagyon bírom a Bristolból érkező zenéket, mert bármilyen stílusból is jönnek, mindig különlegesek és jók. Aztán nagyon bírom a punkot, a post-punkot is, jórészt ilyen zenéken nőttem fel. Végezetül szintén nagyon bírom ennek a zenei világnak az új urait a Sleaford Modstól kezdve a Fontaines DC-n és a Viagra Boyson át, egészen az IDLES-ig. És persze folytathatnám még a sort, de most, példaképpen, csak az első sorban állókat, pogózókat és köpködőket említettem. Ezt a négy zenekart már élőben is volt szerencsém látni, volt, amelyiket többször is; csupa hibátlan koncert. Most, a Budapest Parkban (a SZIGET ’19 után) az IDLES-szel másodszor találkoztunk. A barátságunk mélyült.
Egy post-punk koncert sokféle lehet, de ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a kérdést, akkor vannak a melankóliáig is elmerészkedő darkosok meg vannak a nyers-zajos energiabombák, az IDLES az utóbbi kategória. Az első találkozásunk fantasztikusra sikeredett, így a másodikra is nagy reményekkel érkeztem. Olyan ez, mint a randizás: ha az első alkalom jól sikerült, és másodszorra is megmarad a varázs, akkor ebből nem csak futó kapcsolat lesz, hanem szerelem. Én pedig most szerelmes vagyok.
Hibátlan fellépést produkált az IDLES, ami két szám után egyszer csak bedobta a Mothert, és ezzel a színpadon, a nézőtéren és végül is az egész Budapest Parkban elszabadult a punkpokol, a tűz pedig nem is csillapodott le a koncert végéig. Zúgott a tömeg, pörgött a mosh pit (az egyiket Mark Bowen gitáros dirigálta a tömeg kellős közepén állva, hangszerével a kezében), pogózott mindenki, még a sörök is a kezekben. Kavicsegyszerűséggel fogalmazva: hatalmas buli volt. A szociális és politikai érzékenységről árulkodó dalok és az összekötő szövegek is keresetlenül, hol szellemesen, hol trágár, de igazságos módon szóltak be a rasszistáknak, a homofóboknak, a korrupciónak, a kapitalizmusnak, mindenféle elnyomásnak, és ahogy az várható volt, Palesztinát is éltették (de nem a terroristákat és a terrorizmust!). Mindenben egyetértettünk a bristoli zenekarral, melynek tagjai legalább annyira szórakoztatóan fura lények, mint amennyire magabiztos előadók, nem beszélve a pazar dalcsokorról, amit átnyújtottak nekünk, köztük az összes slágerrel, az említett Mothertől kezdve a Pop Pop Popon át a Danny Nedelko-ig.
Amikor vége volt a dalnak, mármint a koncertnek, kétsége nem volt senkinek azt illetően, hogy az év egyik legjobb koncertjén vett részt. Aminek fényét, legalábbis a szememben jócskán emelte az, amikor az utolsó szám előtt az énekes, Joe Talbot a színpadra szólította az Enola Gay nevű zenekart. Ők töltötték be az előzenekari posztot azon az estén, és az IDLES tagjainak haverjai. Talbot agyba-főbe dicsérte őket, arra kérte a közönséget, hogy hallgassák őket is, majd amolyan jutalomképpen azzal fordult még hozzájuk, hogy amíg ők előadják az utolsó számot, addig body surföltessék meg az Enola Gay tagjait (csak kettőt, mert a másik kettő beállt zenélni az IDLES mellé). És így is lett. Irigykedve néztem őket; bárcsak én is az IDLES tagjainak haverja lehetnék!
Kapcsolódó IDLES-cikkek:
A pogóba vele! – Playlist a július 8-án Budapesten fellépő Idles dalaiból
