Van ez az ellenszenves szó, a sznobizmus egyik jelkép-szava – megvallom: ritkán, de használtam már én is –, az, hogy reveláció. Azt jelenti: váratlanul, megvilágosító jelleggel hat rám valami, (régi) szlengesen szólva, megrázóan erős flash, persze a lehető legjobb értelemben. De egyszerűbb és érthetőbb, ha csak annyit mondok: katarzisélmény. És igen, ezzel arra célzok, egészen konkrétan, hogy a Heaven Street Seven – ami már papíron nem létezik, mégis újra – jött (a Budapest Parkba), látott (minket, a tomboló közönséget) és győzött (velünk, a tomboló közönséggel együtt).

Előre szólok: csapongó leszek.

A Heaven Street Seven – akárcsak a Quimby meg a Kispál – generációs zenekar, és ebben nincs semmi degradáló, már csak azért sem, mert ahogy szétnéztem a Budapest Parkban összegyűlt irdatlan tömegen, abban javarészt nyilván negyvenesek és ötvenesek voltak, de meglepően sokan voltak az ifjabb korcsoportból is, és ahogy figyeltem őket, ugyanúgy fújták a szövegeket, mint mi, akik felnőttünk rajtuk. Ők viszont már készen kapták mindet, igazoló pecséttel ellátva, hogy hatás tekintetében olyanok ezek a dalok, bármelyik generáció számára, mint az autóskártyában a Lola-T: mentőöv és győzelmi pont.

Sosem rajongtam egyik fenti zenekarért sem, beleértve a hevenyt is, számomra egyik sem generációs élmény. Tök másban pörögtem, amikor épp ők taroltak úgy, mint manapság például a Carson Coma. Mégis, a HS7-tel akadt dolgom. Egyfelől, mert zeneileg legalább annyira voltak magyarok, mint britek, utóbbi pedig számomra a mérce, a vonatkozási nullpont. Másfelől pedig, az általuk elém festett világ miatt, de erről majd később. És van egy harmadik szempont is: a HS7 popérzékenységét mindig is sokra tartottam, hatott is rám, nincs olyan slágerük, amit be ne kajáltam volna boldogan és (velük) dalolva.

Visszatérve „az általuk elém festett világ”-ra, ami engem behúzott, ami elsősorban levett a lábamról és olyan emberré tett, aki folyamatosan figyelemmel követte a Heaven Street Seven munkásságát, az Szűcs Krisztián és az ő szövegei. Van valami, a krisztiánságában valami megfoghatatlan, de lenyűgözően pazar. Egyszerű szavakkal, a lehető legközérthetőbben ír le mindennapi érzéseket és szitukat, miközben varázslatos módon egyensúlyoz giccs és irónia között. Ide viszonylag kevesen merészkednek, mert nem könnyű út, sőt, nagyon keskeny, de van, akinek megy, például Szűcs Krisztiánnak. Bármiről is írt (vagy akár ír), azzal mindig menni tudok, mert értem és érzem, hogy mit akar, mire céloz, mit énekel meg. És mert velem is történt olyan, mint amiről ír. Vagy valami hasonló biztosan.

Mondom mindezt úgy, hogy számomra egy dal szövege meg az ének alapvetően a zene része, nem több, olyan, mint az egyik hangszer, úgy tekintek rá, úgy kezelem. Százszor inkább hallgatok szar szöveggel egy jó zenét, mint jó szöveggel egy szar zenét. Utóbbirról általában azt gondolom: öcsém, inkább verseskötetben gondolkodj, ne zenében és végképp ne a rakkenrollban.

De ismét vissza a HS7-hez, aminek koncertjén vettem részt a Budapest Parkban 2026-ban, amikor ez a zenekar, ahogy írtam is: papíron, már rég nem létezik. De jól érzik a megkopaszodott-megőszült, de még mindig fiatalos srácok, akik a HS7 tagjai (plusz a környezetük), hogy szükség van néha rájuk. Olyan boldogságot régen láttam már, mint ezen az estén, pedig szorgos koncertjáró vagyok, és ki vagyok élezve a katarzisra. Biztos volt, akinél a nosztalgia hatott elsősorban és totális értelemben, és szemen köphetném magam, ha azt állítanám, nálam nem kapcsolt be a múlt, mégis, a HS7 dalai generációs élményen túlmutató hatással bírnak. Mindenkinek ugyanúgy szólnak, és mindenkor. Mindegy az életkor. Ennek volt csodás bizonyítéka, amikor a koncert közepén a zenekar levonult, és fellépett rá egy másik, amolyan előttem az utódom módra, a Hűvös nevű banda, és a maguk tényleg fiatalos, de mondjuk úgy, friss (posztpunkos) modorában eljátszották a valaha volt legnagyobb HS7-slágert, a Hol van az a krézi srác?-ot. (Amit a legvégén, hagyományos megszólalásban a Heaven Street Seven is előadott.)

Egy jó koncertet onnan lehet felismerni, hogy szinte a bőrödön érzed, ahogy kiemel a kis hétköznapi valóságodból, és behelyez egy jó értelemben ijesztően jelen idejű élménybe. Amiről akkor csak annyit tudsz, érzel, hogy nem akarod, hogy véget érjen. Mert ami jó, az maradjon is meg örökké. Hisz ki nem szeretne permanens felszabadult boldogságot érezni? A Heaven Street Seven koncertjén jó volt ez a masszív eufóriát érezni a tömegben, és látni ugynezt az arcokon. Úgy hatott az emberre, mint egy lelki terápiás szeánsz. Megtisztító, megkönnyítő, amolyan varázslatféle. Amiről tudod, hogy magaddal viszed, de nemcsak te, hanem mindenki, aki ott volt, és átadjuk, megosztjuk ezt az élményt másokkal is. Ez itt most nem az ezoteria helye, nem is annak a hangja szól belőlem, hanem a közös örömé, amihez egy már nem létező zenekar, mert még így is megvan hozzá az ereje, juttatott hozzá. Két óra boldogság, amit az élet apró-cseprő dolgai okoznak, egy már nem létező zenekar tolmácsolásában, és ha valamiért dühös vagyok, hát akkor ezért: mert ma rájöttem, hogy hiányzik a Heavan Street Seven. Minden évre kellene egy ilyen koncert, amit előbb-utóbb mindenki látna, és mindenki boldog is lenne.

Ráférne erre az országra jó sok Heaven Street Seven. Rám is, rád is, mindenkire. Ez a könnyedség, ez a szellemesség, ez a felszabadultság.

Most pedig képzeld el: ez az ország egy ház. Odamész, becsöngetsz, és amikor a kaputelefonban meghallod a házigazda hangját, kéred a Heaven Street Sevent. Ő viszont, a kaputalafonból, azt mondja neked:„Sajnálom, itt biztos valami tévedés lesz, itt nem lakik, soha nem is lakott ilyen.”

Pedig de. Most láttam a Budapest Parkban.